Amikor Ven citerázott, a madarak kürülrepkedték s a halak kiugráltak a vízből. Elhagyta otthonát és Sziang mesterhez szegődött. Három hosszú éven át tartotta kezében a hangszert, anélkül, hogy egyetlen dalt is játszott volna. Sziang mester azt mondta:

– Menj most már haza.

Ven félretette a citerát és felsóhajtott:

– Nem az a baj, hogy nem tudok a húrokkal bánni, nem , mintha nem jutnának eszembe a dallamok. Az, ami bennem él, nem a húrokon múlik. Ameddig nem éltem szívem mélyében, hogyan mondhatnám ki azt, ami benne van. Ezért nem merem a kezemet megmozdítani, ezért nem merem a húrokat megérinteni.

Kis idő múltával ismét Sziang mester elé lépett. A mester azt kérdezte:

– Nos, mi van a citerával?

Ven felelt:

– Most megtörtént. Kérlek, hallgasd meg játékomat.

Ezután tavasszal a Sang-húrt pengette a nyolcadik fuvolahanggal kísérve. Ilyenkor egyszerű hűvös szél támadt, füvek és fák virágba borultak. Ősszel a második fuvolahang kíséretében a Csin-húrt pengette. Szelíden áramlott ilyenkor a langyos levegő, növények és fák teljes díszben pompáztak ott. Aztán a tizenegyedik fuvolahang kíséretében a Jü-húrt pengette. Most jött a zúzmara és a hó, és befagytak a tavak. Jégdarabok úszkáltak a folyamon. Aztán a Csi-húrt pengette és hozzá az ötödik fuvolahangot. Most a nap melege szúrós forró lett és a kemény jég egyszerre összeomlott. De végül a Kung-húrt pengette együtt a másik négy húrral, és játszi szellők zizegtek. Az égen szerencsét hozó felhők úsztak, édes harmat csepegett, s zúgtak a források.