(Szutor Ágnes T.P. felesége)                                                            

Önvallomás a Napocskához

Érkező újszülöttként férfiadagot ettem.
Gyomrom terhe rámnehezedik.
Bennem van. Körülölelve tartom fogva,
S húsomba – vérembe építem.
Emésztlek.
De lassan megy!

A fényt hoztad le hozzám a mélybe,
Mert a világtalan barlangban még hátramaradt
                                                     egy csecsemő.
De nem jár még, s te futni hívnád?
                   Lába növekedésben….
Nem is lát még, s te napvilágra húznád?
                               Látását elvakítanád?

Mert Te is, mint éhező koraszülött
haraptad be magad életembe –
nem várt gyermek!
ki remélt nem-kért életet.

Szülőanyád lába közt az almon
Kíntól ás fájdalomtól kövülten Rád meredt:
Ki vagy Te, s hogy pottyantál elibe?
Nem-várt gyermek!
ki remélt nem-kért életet!

És mint anya nem hagyhatott,
új vizekkel megitatott,
karjaiban elringatott,
melegséggel takargatott;
nem-várt gyermekért imádkozott:

Hogy élhessen a megszületett gyermek,
és ne szenvedjen jégverést, keservet,
de remélhessen irgalmat, kegyelmet,
mit meg  nem érdemelt.
____

Utalás a Várakozás ciklusom Dudaszó sötét tornácról című versére.

Mert fejemet két kezembe teszem.
Becsukom a szemem... messze vagy kedvesem.
És lám: kezemből tenyered melege árad,
s kezemben tartom a Te puha orcádat.

És így suttogok befelé a csendbe:
kedves drágám, drága kedvesem -
egy vagyok veled.

Mert bizalmad önbizalmat ébreszt,
és tenbizalmadtól nő az én bizalmam.
Így erősödik a mi bizodalmunk,
és felépül még a mi birodalmunk.

És, és, és... amit én érzek,
ezt csak eldadogni lehet.