„Csak szemtől szemben örülhetek azoknak, akiket szeretek.” Mottóul idézi e szavakat Aranyszájú Szent Jánostól Turcsány Péter, aki Arc és lélekzet címmel jelenteti meg friss verseskötetét, éppen március elejére, hatvanadik születésnapjára. Úgy tűnik, kötődik az évfordulókhoz, az előző kötete 2007-ben jelent meg. A címe: 56 után – Isten- és tücsök- hangra, amellyel nemcsak a forradalomra, de életkorára is utalt. Munkamódszerébe vezet be a kezdő mondatokkal:

- Rájöttem egy titokra, amelyet már gyerekkoromban is tudtam, maga Földessy Gyula tanította meg Ady Endrével kapcsolatban: a költők egy-egy kötetük megjelenésével általában lezártak egy témát, amely soha többet nem tért vissza a verseikben. Nekem 1998-ban megjelent a Megmentett tisztásaink, 2003-ban az Emelkedj, Atlantisz!, aztán az  említett 56 után, s ez a mostani. Évek óta éreztem, hogy megalapoztam a kötetet, tavaly szeptemberre már majdnem elértem a végére, megvolt a két záró vers a zenéről és a barátságról, de akkor beleszólt a biográfia, s még legalább harminc verset megírtam februárig. Egy 7-ei datálású a végső.
- Egyéb érdekessége is van a kötet szerkezetének: nemcsak új versek vannak benne, hanem nagyon koraiak, az 1960-70-es évekből valók is, valamint kötetekből kimaradt töredékek. Hogyan illeszkednek ezek ide, a frissek közé, s miért pont most jutott eszébe közzétenni őket?
- Cikluscímnek azt adtam a költői pályakezdés eme első kirakós darabkáinak, hogy Országos a bánat. És mindenekelőtt „a mai fiataloknak és az élet széles országútjára lépőknek ajánlom” őket. Ezek az első feleségemhez írt leveleimben maradtak fenn, amelyeket a lányom adott át nekem a múlt év nyarán. Többségüket dacból és korszellemből nem is terveztem megjelentetni. Fiatalkoromban hirtelen sok versem látott napvilágot az Ifjúsági Magazinban, a Kortársban, de soha nem az kellett, amit én szerettem. Akkor már komoly, súlyos, gondolati verseket írtam. Zavart, hogy ezeket nem igénylik, idővel ezért már nem is küldözgettem a költeményeimet. Voltak költő barátaim, Nagy László, Ratkó József, Bella István, Kormos István, tiszteltem őket, s általuk az underground és a népiesek egyaránt testvérükké fogadtak. Ez nekem elég volt. Írtam ugyan, de annyit sem tettem, hogy kötetbe szerkesszem a verseket. A tizenhat és huszonegy éves korom között írott költeményeimnek a kilencven százaléka elkallódott.
- Milyen volt szembesülni a korai versekkel?
Csodálatos, mert arra gondoltam, hogy ez kicsit olyasmi, mint Rimbaud Egy évad a pokolban-ja. Nekem egy évad a katonaságnál. S látszik, ahogy az ember építgette magát, érzett, kicsit önmagát is vizsgálva, amint Rimbaud is tette. Egy-egy versben felismertem a három éve építgetett mostani versciklusomnak a motívumait, a lélek feltűnését, ezt a kis önvonszoló áramlatot, hogy ugyan nem bántott senki, ugyan nem csaltak meg, de mégis egy kicsit átkozódó verset írok. Úgy érzem, az ember köröket ír le, vagy egy gömbnek a kívül-belüljét vizsgálja az életében.
- A címben fontos az átlényegített lélegzet szó, amelybe így belekerült a „lélek”.
- Nem készítettem statisztikát, de a lélek szó bizonyára a legtöbbször szereplők között van a kötetben. Az előző kötetem pascali gondolatokat vet fel, a makro- és mikrokozmoszt vetíti elő, a mostani viszont rejtettebb utalást tartalmaz, az esse és az egzisztencia, a lét és a létezés közötti különbséget vizsgálja, kezdettől ez izgatott engem. Az, hogy az ember drámai lény. Szerettem volna megidézni azokat a gondolatokat is, amelyek a görögöket vezették vagy Rilkét.
- Nem egészen mindegy, hogy a görögökig megy vissza, avagy Rilkéig….
Szerintem azonosak. A görög szobrokra rímelnek Rilke tanítómestere, Rodin alkotásai is. Mert itt is, ott is jelen van az eszménykeresés és az esendőség. És erről szól az én kötetem is. Amint a nyitó vers, Hüperion feltámadása jelzi: „Van egy költészet, van, amely a világ felé fordított arc, a személyiség / (az individuum) költészete, és van egy másik, ami az élet felől nézve nincs, ami valóvá soha / nem vált, a lélek felé fordított arc, a világ felé fordított arc másik fele, másik oldala: a meg / nem valósulás örök éneke. / Ami itt szól, az kizárólag a lélek és a lét dicsérete…” De a halálközelség is benne van ebben a szerintem mégis vidám és erős kötetben. Fontosak a versek születését jelző dátumok is. Nem véletlen, hogy még a fordítás végére is odabiggyesztettem az évszámot, magyarázatként, hogy miért nyúlok egy időszámítás után alig száz évvel született költeményhez. Mert az még őrzi a görög filozófiát, de már jelen van a krisztiánus üzenet, s felfedezhetők benne az én mai, szentlélekkel, lelkiséggel való vívódásaim, drámáim is. Az egzisztencializmus értelmezését szerintem nagyon összekuszálták a XX. században. Úgy vélem, lesz erről még mondanivalónk, különösen most, hogy az ember magára ismer ebben az elszámítógépesedett világban. Lehet, hogy egy új romantika következik, s ennek én és a költészetem az előfutára.
- Egymás után idéz saját verseiből. Sokat tud kívülről közülük?
Most már nehezebben jegyzem meg őket, de korábban, amikor félni kellett a művek elkobzásától, akkor fejből fújtam őket. Volt, hogy a rendőrségi fogdában írtam le a lefoglalt sorokat újra. Ezért akad olyan költeményem, amelynek két-négy változata is létezik.
- Hogyan fogja a születésnapját ünnepelni?
Pár nappal korábban lesz a könyvbemutató: március 4-én a barátaimmal, többek között a pályakezdésemet jól ismerő Szörényi Lászlóval, Ferenczi Lászlóval, Kabdebó Lóránttal és későbbi költőbarátaimmal, Tóth Évával, Bágyoni Szabó Istvánnal a metafizikai költészet jövőjéről beszélgetünk az Írószövetségben.