Tisztelt Juhász Attila polgármester úr!
Tisztelt mgr. Hajnal Jenő igazgató úr!
Kedves Szloboda János tanár barátom és Vicei Karcsi művész úr!
Kedves barátaim, a Kárpát-medence magyarságának élő lelkiismeretei, irodalmi társaságok szervezői!
Kedves zentai és Zenta környéki barátaim, kedves délvidéki házigazdáink!

Ismét, és hányadszor már a történelemben, nehéz helyzetben van a déli Duna-Tisza-táj magyarsága. Vártuk, hogy derüljön fel végre a Nap nemzetünk legdélebbi síkságának népe fölött is, együtt a történelemtől mellé sodort népekkel. Szurkoltunk, hogy ne legyen itt háború, azután hogy ne borítsa itt is lángba falvaink és városaink lakóit a háború. Azután a NATO repülőgépeinek hulló bombái, szőnyegrepülései idején szinte egyenként féltettük az e tájon élő barátainkat, telefonkapcsolatainkat gyakran szakították meg az áramkimaradások. Azután elkezdtünk reménykedni, valamely egyenrangú békére, békeidőre számítottunk a számukra – a számotokra, barátaink, akik most – bármi félelemkeltő fenyegetőzések és atrocitások ellenére is – vendégül láttok minket itt, Zentán, tömbben élő magyarságunk és az egymásra utalt délvidéki népek legdélebbi közös városkájában. Ebben a ma is szép és nagy múltú és jövőt akaró, a jövőért építkezni és tenni tudó városban.
Igen, most is a népek, nemzetiségek közötti egyenrangú és önrendelkezésű (autonom) békében reménykedünk, nemcsak az itt élők, hanem szerte a Kárpát-medencében és Balkánon élő nemzetek számára, hanem közöttük a magyarságunk számára is.
Hatalmas öröm, hogy olyan városban tartja a kárpát-medencei magyar irodalmi társaságok szövetsége (ITÁSZ) évente nemcsak ismétlődő, de mindannyiszor megújuló közgyűlését, amely az utóbbi években gimnáziumi kollégiummal, s a nemzeti jelentőségében is felbecsülhetetlen Thúrzó Lajos Művelődési Központtal gyarapodott, s hagyományőrző rendezvényeivel együtt méltán hirdeti, hogy nemcsak önmagának épít itt a magyar, de a Balkán és Európa alkotó együtt működésének ad nagy értékű otthont.
Mi építő, alkotó, tervező, s szép terveinket végrehajtó munkára áhítunk, békés munkára, itt és szerte a világban élő nemzet-társainknak, akkor is, ha vízumhatár, ha EU-határ választ is el egymástól, ezzel az elhatározással és üzenettel jövünk ide tanácskozni.
Minden vándorgyűlésünk konferenciával és előadóesttel egészíti ki együttlétünket. A mostani hétvége is hasonló élményekkel kecsegtet. Elsősorban tapasztalatcserére, közös erőgyűjtésre jövünk össze, de egy különös feladattal is, amit kiemelnék: egy lélekben, polgárosodásban megújuló magyarság szeretné egymást átsegíteni a humánusabb jövő felé a szétszabdalt térben és hovatovább a szétmetszett fejlődéstörténeti időben. Az irodalmi társaságok eszményt tudnak adni a hatáskörükben élő embereknek. Ez elsődleges feladatuk. Akkor így együtt, e társaságok képviselői is kötelesek megfogalmazni, hogy a tömbmagyarság és szórványmagyarság szomorú gondjain és egymásrautaltságán túl a már EU közösségében élő magyarság és az EU- kívül élők mit tehetnek egymásért!
Hogy tenni kell öntudatunk és nemzeti önazonosságunk érdekében, azt nap, mint nap erősen megtapasztaljuk. Mi magyarországiak csak a határainkon túli magyarokkal együtt lehetünk számottevő, erős nemzet Európa nemzetei között!
Helyzetünk, szétszakítottságunk mégis több mint sajnálatos, ha nem tudunk változtatni rajta, már-már véglegesen tragikussá válhat. Szövetségünk közel tizenhárom éves történetében először fordul elő, hogy nem tudtak hozzánk jönni, vándorgyűlésünkre jönni az erdélyi és a kárpátaljai társaink! Miért? Egyetlen átkos szó a válasz. Vízumkényszer. Új akadály állt, egységtörekvéseinket orvul meggátolva, rokon és rokon, szellemi bajtárs és szellemi bajtárs találkozásának útjába! Most: ők nincsenek itt. A tavalyi találkozónkon, Aradon még velünk sírók-nevetők közül Pávai József volt házigazdánk, Egyed Emese egyetemi előadónk, Vajna György elnökségi tagunk, s a tavalyelőttiek meg azelőttiek közül Gazda József tudós, Gál Éva Emese költőnő, Dupka György könyvkiadó és még annyian. Fájdalmas névsor, hiszen tudjuk, hogy idekívánkozókról, hozzánk tartozókról van szó.
Itt: délen békés harcot kell folytatnia a magyarságnak, s egyenként minden magyarnak is, nem csak egzisztenciális, de hovatovább hétköznapi, fizikai létéért is. Ebben a helyzetben minden eddiginél nagyobb egymásra figyelésre, megértésre, cselekvő diplomáciára van szükség, s ez a dolgunk nekünk is, a magyar kultúra végvári zászlótartóinak, zászlóvivőinek mindenhol a Duna-menti népek között, hiszen Európához képest a teljes magyarság is végvárakon él ma is.

Összefoglalva gondolatainkat és gondjainkat, kérlek benneteket, kedves összegyűlteket, a magyar kultúra örökös megünneplőit, hogy majd Közgyűlésünkön nagyobb egymásra figyeléssel, segítséggel, cselekvőszándékkal és megvalósító tettek sorával alakítsuk további terveinket. Ha nehezebb a történelmi helyzet, legyen erősebb bennünk a történelmi felelősség és a helytállási készség, a segítő készség! Ezt kaptuk örökségül Szövetségünk alapítóitól, Varga Domonkostól, Czine Mihálytól, akik már nincsenek közöttünk. Ezt sugallja itt a történelmi táj, Nándorfehérvár szelleme is, sőt, erre ad példát a már említett módon e déli Duna-Tiszaköz-i táj a fejlődésével, a gazdaságos élni akarásával, polgármestereinek és társaiknak példamutató erőfeszítésével, egyházaik megújuló feladatvállalásaival, a kultúra lovagjainak mindennapi munkájával.
Utóbbiak közül külön köszönetet mondok az óriási munkabírással dolgozó Délvidéki Ifjúsági Szövetség fiataljainak, továbbá a Találkozónk szervezésében fáradhatatlan Szloboda János tanár úrnak és Vicei Károly barátunknak. Az otthoniak – Zsíros Kálmánné, Földessi Gabi és Kanizsa József – mellet ők segítettek legtöbbet az előkészítő munkák során.
Kérlek benneteket, Vándorgyűlésünk résztvevőit, hogy jelezvén a mai helyzet szokatlan jelentőségét, éppen most, soron következő közgyűlésünkön nyilvánítsuk ki egy akarattal, hogy mi nem csak ITÁSZ vagyunk, nem csak irodalmi társaságok laza szövetsége, hanem a Kárpát-medenceí Magyar Irodalmi Társaságok Szövetsége.
Fejezzük ki az eggyé tartozó magyar kultúra egységét éppen itt, ez épülni-szépülni akaró végvári városban, hogy együtt is akarunk maradni, hogy egy nemzeti kultúra ápolói vagyunk a népek bábeli tengerében, és a jövőben is eggyé kívánunk tartozni, bármi közigazgatási határok is akadályoznak szabad mozgásunkban, nemzethez méltó szabadságjogaink megvalósításában. S megújult nevünk, amit már több mint tíz éve terveztünk magunknak, kötelezzen is minket az e faladathoz méltó megvalósításra. Erről szóljon majd találkozásunk, konferenciánk üzenete. Ehhez kívánok jó munkát és élményekben gazdag ismerkedést a várossal, az itt élőkkel.

2004. július 17.