Ahol kivész a hagyomány, ott nincs lehetõség a megújulásra sem. A hagyomány megtartása és a megújulás bátorsága embervoltunk jellemzõ tevékenysége. Ahol mindkettõ kivész, ott a majomliteratúra stílusutánzatai vetélkednek a majomketrec egyre gyérülõ látogatói elõtt.

       A kontárkodás ismertetõjegye, hogy már utánozni sem képes, silány ötletáruval árasztja el a céhek és mûhelyek feloszlatásával megüresedett piacot.
A nagy megújítók nagy mûhelyekbõl jöttek. Irodalmunk utoljára fennmaradt mûhelyeit: az Újholdat és a Választ már több mint 35 éve feloszlatták.

       A költészet múltját, közelmúltját és jelenét figyelem faggató és várakozó jóindulattal. Csak errõl beszélek. Még a közelmúlt költészete is késve és anakronisztikusan fedezte fel a népmûvészetet. Véleményem szerint a legkiemelkedõbb költõk is. Noha ne feledjük, õk még – a közelmúlt legfájóbb halottjai – a múlt egészséges iskoláiban nõttek fel. A megújulásra való képességet is ott tanulták. Olyan irodalomban, amely könnyedén rázta le Tolnai Gábor epigonizmust állító vádjait – a Nyugat váltóáramokban érkezõ generációit – még egyéniségre nevelték. Egyenrangú hatások keresztezõdtek. Radnóti hexametereit a más természetû költõi iskolából érkezõ Dsida Jenõ nagy nyelvi közvetlenségû antikvitása készítette elõ. Illyés Gyula a jambust a konok és hangsúlyos tagoló ritmussal együtt örvényeltette egy egész életmûvön át. Gulyás Pál a Petõfivel szinte kiveszõ, hangsúllyal szimultán trocheusra építette mitologikus költészetét. Sõt, a Nyugat megkerülésével jutott felszínre – Juhász Gyula balladái és a békés-bihari népköltészet tömörsége nyomán – Sinka István balladatechnikája is… Hol vannak a balladák? Kihaltak. Idõszerûtlenekké váltak. Már nincs mit siratni? Vagy inkább, nincs költõ, aki méltósággal siratni tud. A versformáknak csak héjai élnek közöttünk, nem újulnak meg a mûfajok, hanem megsemmisülnek, elkeverednek. Egy mûfaj él. Ezt gyakorolja költészetünk: a lírai magömlés exhibicionizmusát. Ki a hagyományból vesz át egy?egy jambust, egy?egy élettelenül szürreális és népi metaforát, ki pedig a diaszpóra költészeteibõl másol át egy?egy ott erõsebben fejlõdõ szócsonkítást, vizuális trükköt, mondattalanítást. Ami ott társadalmi-nyelvi kényszer, az itt új modernség…

A mûteremtõi hagyományok összességét nevezzük poétikának. Van-e ma poétika? Tankönyveinket, verstanainkat tallózva láthatjuk, hogy még a múlt költészetének megismerésére sincsen megfelelõ szellemi laboratóriumunk. Ady védelmezõi még a francia szimbolistákra és expresszív nyelvi törvényekre hivatkoztak Négyessy professzor tradicionalizmusával szemben. De vannak?e ma védelmezõk és támadók? És van-e kit védelmezni? Elmondhatná?e magáról egy mai költészettani ítész – akit szinte meg sem tudnék nevezni –, hogy miközben egyetlen újítót nem fogad el, hármat mégis kinevel a leendõ újítók közül? Mert ne feledjük, Négyessy szemináriumán az irodalmi gondolkozás demokratikus szellemével találkozhatott Babits, Kosztolányi, Juhász.

       Ha nincs meghatározó és folyamatosan felismerhetõ ízlés és poétikai szándék, akkor marad a moralitás és esztéticizmus. Divatos fogalompárral: a nép-nemzeti és az individuális-groteszk irányultság. Hát felosztások ezek? Hát ez volna a régi és az új ellentéte? Tessék már tudomásul venni, hogy ami érték, sõt új is teremtõdött az utóbbi negyven év magyar költészetében, az a II. világháború után lassan megszûnõ költõi iskolák különbözõ mûhelyeibõl jött. Hány onnan érkezõ költõnek kell még meghalnia, hogy rádöbbenjünk, nem csupán ezek a mesterek, hanem az õket kibocsájtó iskolák hiányoznak.

Nézzünk végig irodalmi életünk ún. generációs váltásain. Miután megszakították az avantgárd Kassák szellem- és magatartásformáló iskoláját. Miután reakciós õstehetségekként tolták félre az életmûvükkel teljes gazdagságban kibontakozó népi költõket, közöttük Erdélyit és Sinkát. Miután szinte bujdosóvá tették a költõi nyelvünkre máig óriási hatást gyakorló Szabó Lõrincet. Majd pusztán megtûrtként és nem szellemi nyilvánosságunk szervezõ erõiként engedték vissza irodalmi közéletünkbe a Nyugat utolsó hullámának – esetenként elõdeiknél is nagyobb szabású – egyéniségeit, Weörest, Jékelyt, sõt Pilinszkyt is.

       Ekkor politikai szimbólummá avatták a hangsúlyos-népi ritmust. Emberségünk rajta, hogy akadt, aki ebben a hullámban is megõrizte költõi lelkiismeretét, önállóságát. Nagy László, Csoóri, majd a késõbbiek közül Buda és mások. De a Tûztánctól kezdve, amely köztudottan politikai szándékkal verbuvált költõk jelentkezése volt, a Hetek és a Kilencek, sõt legutóbb a Ver(s)ziók legjobbjai is – magáncsoportosulások, barátságköltészetek véd- és dac-szövetségeit hozta létre. Mit is tehettek volna a költõk? Iskolák helyett saját bukdácsolásuk rajzolja ki életmûvük meg-megbicsakló útjait. Kultúránk egyik pólusa a másikra uszítva, egyik generációja a másikra hergelve – ezt és semmi többet nem tükröz kritikai életünk, és még jó, ha legalább az ízlésében szétszóratott nemzeti kultúra valamilyen valós értéket védõ titánjai lõdöznek egymásra, ha azok féltik nehezen kikapart pozícióikat a folyóiratok hasábjain, és nem a kultúrpolitika sorosan kinevezett felkentjeit ajnározzák a mára már átesztétizált politika hivatalos kritikusai.

       Kormos István egymaga nem lehetett – nem is volt rá módja – még a mi generációnknak sem Cserépfalvija. Ilja Mihály, ha talán képessége volna is rá – Püskije. Lezsák Sándornak sincs módja országgyûlési vitákban edzett, szomorú és visszahúzódó ítészként ítélni és ítéltetni – miként Kölcseynek –, noha az ásóknál és kapáknál korszerûbb eszközökkel támadó helyi konzervativizmussal neki is napról napra meg kell küzdenie. Ez utóbbi óriási aránytalanság, nem a költõ és nem a költészet szerepének háttérbe szorulását jelzi. A közéletbõl keményen kiszorított emberség helyzetét, az emberségbõl költészetet és irodalomszervezést vállalók társadalmi botrányát. A Ratkó Józseffel Illyés halála után készített interjú máiglani kiadatlanságát. A legjobb szándékú szerkesztõségek sem helyettesíthetik az irodalmat és társadalomképet egyaránt alakítani tudó írástudók közös szándékú csoportosulásait, folyóiratait, fórumait, lassan csiszolódó – esetleg és többnyire egymással is szembenálló – frontvonalait.

       Hamis azonosítás az irodalmi irányzatosságot pártpluralizmussal azonosítani. A múltban pártok harcoltak a szellemi csoportosulások legkiválóbbjaiért, pártok harcoltak a helyi közösségek, körök, helyi folyóiratok befolyásolásáért. Elsõdleges: a közösségek és szellemi-irodalmi csoportok demokratikus megléte volt. Többnyire a nemzet szellemi vérkeringésének alapvetõ gondjaira is ott és õk irányították a figyelmet. A hatalom, a kormányzás, a pártpluralizmus – miképp a mai nyugati demokráciában is – csupán egy esetleg korporatív eszközökkel kormányzó és elszigeteltségét, kiemelkedettségét védõ réteg kezében volt. Meddig nélkülözhetõ szocialista társadalomban ez a kezdeményezõ és irányító képesség a szellemi életben? És mindez csak az elsõ lépés volna. Az irodalom önigazgatásának elsõ lépése. Akciók, akciók és elmélyült kutatómunkák sokasága alakíthatna ki poétikai és stílusismereti kultúrát, alakíthatna ki megfelelõ iskolákat a jövendõ költõinek, Karácsony Sándor és Németh László nevelési elveit a hatvanas években egyedül az írók, az olvasótáboriták elevenítették föl új nevelõi érzékenységgel – nem a pedagógia.

       Ha elkezdtem, folytatom a párhuzamokat: ma fel sem merülhet közöttünk egy Karácsony Sándorhoz hasonlítható tudós-pedagógus, egy Németh Lászlóhoz hasonlítható természettudományi és humán, azaz kettõs kultúrájú író-polihisztor és nemzetféltõ. A Sziget-kör civilizáció-kritikai iskolájának elképzelhetõ?e megfelelõje? Nem igaz, hogy eljárt az idõ az ilyen egyéniségek és iskolák fölött, éppen hogy õk elõzték meg – akkor is – nemcsak korukat, hanem néhány kérdésfeltevésükkel az európai értelmiség akkori irányadóit is. Puli- és komondortermészetük éppen társadalmi életünk lemaradottságait felismerve irányította õket a ma egyre inkább égetõ összeurópai gondok, összcivilizációs gondok felé. A XXI. század féltése, a természetvédelem és a legnacionalistább gazdasági panamák összefüggései – a múlthamisítástól a szellemi majomketrecben tartásig – egyre átfogóbb emberi teljesítményeket követel. Nyelvet, stílust, közvetlen nyelvhasználatot, ismeretelméleti pontosságot, élet és halál határhelyzeteinek tettenérését, új emberi és költõi szót, megújuló mûfajokat – a riportszerû karcolattól a verses elbeszélésig, a felhorkanó esszétõl a szabatosan fogalmazott törvényjavaslatokig – mind együttesen lehet és kell saját és sokféle arcunkra formálni. Ehhez hagyományismerõ és hagyományképzõ fórumok, távlatépítõ, közös és nem folyamatosan akadályozott szellemi csoportosulások s azok társadalomalakító nyilvánossága szükséges. „Célunk legyen a mûvelõdés és szabadság” – mondotta 1879-ben az elsõ magyarországi munkássztrájk gyakorlati vezetõje, a nemzetközi szociáldemokraták által késõbb kárörvendõ mellõzésben részesített Kupa Árpád. Különös és meghatározott választ kaptunk a történelemtõl: a munkásosztálynak szóló feladatot éppen az értelmiség harcolta ki magának a század elsõ felében. És most, századunk utolsó negyedében még mindig kultúravesztésrõl, szabadsághiányról kell gondolkoznunk egy sajátos és oly apró kérdésben, mint a magyar költészet jelene és jövõje.

       Igenis, teljes zavar és tájékozatlanság uralkodik költészetünk gyakorlatában és megítélésében. A ma már régi Mozgó Világ is adós maradt új felfedezésekkel, költészetünk új, poétikai megvilágításával. Az 1950-es évek kritikáinak átpolitizáltságát sajnálatosan csak a lukácsi hagyományokat követõ átesztétizáltság váltotta föl, esetleg a prózakritika – ebben viszont a Mozgó Világ sokat tett – angolszász és francia strukturális érzékenysége hozott új vonásokat –; egyszerûen nincs hely és literátori aktivitás az irodalom és költészet önelvûségének poétikai megvilágítására.

       Közülünk egyedül az orosz szakos Szilágyi Ákos és az úgyszintén orosz szakos Fábián László írt érdemben említhetõ poétikai tárgyú tanulmányt – de õk is csak historikusan – az avantgárd múltját érintõ kérdésekrõl.

       Kassák Lajos után az avantgárdról csak egyetlen költõnk szólt a hatvanas évek közepén tanulmányméretekben, az akkor még kötettel fellépni sem engedett Marsall László. A Jelenkor szerény számú olvasótábora vajon emlékszik?e még erre az írásra? Pedig ez a tanulmány óriási dolog volt. Új igény a központilag ellenõrzött és irányított irodalmi életben. Új jel az 1945 utáni magyar költészetben. A mûszaki pályáról hatalmas lendülettel érkezõ költõ – bölcsészérdekektõl és klikkérdekektõl mentesen – elõször szólt egy új nemzedék jogos igényével – Magyarhonban – az európai és magyar avantgárd folytonossága érdekében. Irodalmi életünk perifériáján más is történt a hatvanas években. Füst Milán 1948-ban kiadott zöld kötésû Esztétikájáról elemzõ és marxista könyvet jelentetett meg Nyírõ Lajos. Lassan Kassák írásait is újra kiadták.

       Pesten Balaskó Jenõ, Szentjóby Tamás, Erdély Miklós, Oravecz Imre különös versekbõl álló felolvasóesteket szervezett. Elterjedtek a happeningek. Könyvkiadásunkban Tandori Dezsõ megkésett elsõ kötete volt az áttörés. Egyes könyvekben még jelentkezett a manipulálatlan avantgárd: Bálint Pista, Marsall László, Oravecz elsõ köteteit már olvashattuk. De az 1967-ben Kassák körül lapot alapítani szándékozó költõk gazda nélkül maradtak, szétszóródtak egyéni utjaikra. Az avantgárd valódi térnyerése elmaradt. A máig kötet nélkül alkotó Balaskó Jenõt már 1964-ben Nagy László vette védelmébe. Az újvidéki Szimpozionban megjelent versei jobban alakították az ott kialakuló újavantgárd irodalmat, sõt az Erdélyben hasonlóan kibontakozásnak indult avantgárdot, mint a hazai lírát.

       E néhány író szabadulni akart és tudott a gúzsba kötött hazai stíl-irányok, hazai mûhely-hiányokból fakadó értékvesztési, középszerûsödési folyamatok alól. Egyéni módon. Mestereket találva (Kassákot, Weörest), de közvetlenül újat alkotva – éppen ez lett kiközösítésük oka. Nem utánoztak. A szerkesztõségi bürokratákat nehéz helyzetbe hozták, amit azok a kultúrpolitika meleg óljához húzódva könnyedén hárítottak el. Az egyéni áttörés, sõt divatteremtés maradéktalanul csak Tandorinak sikerült – ma már megállapítható, hogy elmúló és röpke irodalomtörténeti idõre ugyan –, a többi magára maradt, emberségére, költõi szaktudására, újteremtõ tehetségére hagyatkozhatott csak, társtalanul, kiszorulva – vagy megváltoztatva eredeti felismeréseit, eredeti lendületét, az utóbbi módon már befogadta az irodalmi közélet.

       Ebben a mesterséges vákuumot eredményezõ magyar költészetben lépett föl 10-20 évi hiány-szünet után a Ver(s)ziók hevenyészve összeszedett, fiatal írócsoportja: antológiacsoport és nem generáció. Többségük olyan költõkbõl áll, akik éppen az erõs karakterû írói-költõi-literátori személyiségek kiszorításából fakadóan kaptak helyet a felsõbb kultúrpolitikai parancsra megfiatalodó irodalmi életben, szerkesztõségekben, lektorátusokon, kiadókban. Éppen beilleszkedésükkel együtt járó elhatárolódási igényük, a kiadáspolitika profiljába addig nem illõ újdonsághajszolásuk jelentkezhetett ily módon. Kötõdésük a hazánkon túl élõ magyar költészet vívmányaihoz nyilvánvaló. Ott kiküzdött, ottani önfejlõdésbõl fakadó technikák importja történt meg, volt köztük bölcsészszerûbb technológiaimport is, volt angolszász hagyomány és orosz hagyomány is (például Kodolányi Gyula vagy Szilágyi Ákos versei). A technika átvétele – önállótlan poétika. A költõi nyelv megújítása egyéni erkölcs és egyéni formateremtés.

A XX. század valóban az avantgárd százada: Cendrars, Pound, Tzara, Kassák, Hlebnyikov új egyéniségképet dolgozott ki önkéntelenül is – sutba az embereket elválasztó önkifejezéssel. Cél: az emberiség nagy médiumának, a nyelvnek megújulása, az életmegújítás. Mintha már a XIX. század is erre készült volna. Nyomok erre a magyar költészetben is vannak. Vörösmarty képei utolérhetetlen metaforarobbanások voltak. Berzsenyinek a korabeli költészettõl eltérõ magatartása, nyelvteremtése, egyszóval modernsége az avantgárd Eliot klasszicizmusával is rokon természetû… Ma is minden valóban avantgárd költõ etimológiai értelemben is nyelvteremtõ és magányos, járt és bejárt utakról indulnak a járatlanok felé.

       Ki kell egészítenem a már leírt mondatot: a XX. század nem az avantgárd diadalmenetét hozta meg. A dimenziók nélküli tömegember, a beprogramozott fasiszta lelkületû kisember, a tömegkommunikációnak kiszolgáltatott új rabszolgaság egyre távolabb sodródott nemcsak a demokrácia álmától, de az egyéniség értük megszólaló megbecsülésétõl is. Az új divat, az új stílusok esztelen és státuszt biztosító hajhászása immár a generációváltás sajátos mechanizmusaként jelentkezik. A mi irodalmunkban is. Jelenlét – stratégia nélkül. Viták, lövöldözések, újjal mutogatások – csoportok, frontvonalak nélkül. Szellemiségünk hullafoltjai – szellemi élet nélkül. Az élet és a halál, a lélek és a történelem határhelyzetei helyett egy az értelmiségben is egyre lejjebb csúszó réteg konkurenciaharca… De így is, most is, minden tisztelet az egyéni útra lépõknek, az egyéni út-törõknek, irodalmunk sokszor és ma is láthatatlan megújítóinak.

       Itt és most csak ennyit tudok mondani hagyományról és megújításról – egy olyan konferencián, amely sznob önreklámozásból a „tradicionalitás és modernség” nemzetek feletti és összmûvészeti fogalompárjával hívta össze résztvevõit.