Időnként teljesen egyszerre léptek. Nem egy adott jelre, hanem majdnem úgy, ahogyan a templomból lassan kiáramló fekete ruhás öregek is néha egészen együtt emelik a lábukat. Úgy történt velük is. Nem is zárt rendben haladtak, ahogyan a díszfelvonulásokon szokás, hanem csak úgy, egymástól körülbelül egyforma távolságra, kényelmesen, minden látszólagos rend nélkül. Az emberek megálltak és csodálkozva nézték a menetet. A szomszédok egymást kérdezgették, vajon mi lehet az oka a felvonulásnak, de egyikük sem tudott semmi pontosat, csak találgattak. A menet valahonnan a város széléről indult és a központ felé haladva, egyre gyarapodott, növekedett. A piac sarkán posztoló rendőr előbb ösztönös, riadt mozdulattal a gumibotjához kapott. Aztán csak csodálkozva bámulta a javarészt fiatalokból álló csoportot, ottfelejtve kezét a derékszíján. Friss tavaszi idő volt. Néhol, a magas deszkakerítések fölött csodás fehér és rózsaszín virágruhába öltözött fák hajoltak a járda fölé, körülöttük szorgalmas méhrajok döngicséltek. A menetelők arcán ünnepi meghatottság tükröződött. Egészséges, halványan kipirosodó bőrük csattanóan feszült az arcukon, szemük körül apró, vidám vonalkák villództatták a fénysugarakat. Ingük fent kigombolva, vállukra vetett pulóverrel, könnyű dzsekikben, rugalmas léptekkel haladtak. Némelyek egymásba karolva, kisebb csoportokat alkottak, olyan természetességgel, ahogyan a kapáló parasztasszony - a terhet már észre sem véve - végzi munkáját a hátára batyuzott kisgyermekével. Csak mentek, fejüket felszegve, tiszta tekintettel előre nézve. Olykor valaki egy dalba kezdett, amit a közelben haladók átvettek és így jutott el az énekszó az első soroktól az utolsóig, az utolsótól az elsőig. Egyre több gyermeket lehetett látni, amint egy-egy fiatal kezébe kapaszkodva, nevetve szaporázza a lépteit, hogy valami módon el ne maradjon a sokaságtól. A parkokban, ahol a menet elhaladt, az öregek felálltak még öregebb padjaikról és úgy igazgatták elöl a zakójukat, mintha maguk is beállni készülnének a sorba. Szemükben vidám, cinkos mosoly villant, tekintetüket áthatotta valami különös fény. Amikor a menet már eltűnt a szemük elől, a padra visszaereszkedve, botjukat nem támasztották le ismét, hanem egyenes derékkal ülve, mindkét kezükkel rátámaszkodtak és még sokáig vidáman, büszkén mosolyogtak. Minden porcikájukban valami már-már felfoghatatlan ihletettségben, büszke és boldog méltósággal haladva, egyre újabb és újabb dalokat énekelve mentek. Bátran, bizalommal néztek előre. Ahogy a menetet figyelték, a járókelők arca is földerült, és egyre azt találgatták, milyen ünnep is lehet ma, amiről ők talán elfeledkeztek. A nap ebben az órában, talán minden sugarát a földnek erre a pontjára vetette, olyan fényesség uralkodott az egész városon. Nagyon szép idő volt.

*

A rendőrfőnök röviden vázolta a pillanatnyi helyzetet. Elmondta, hogy a felvonulás okát nem sikerült kideríteni. A tömeg a jóindulatú felszólításra, hogy oszoljanak, nem hallgat. Annak a véleményének adott kifejezést, hogy amennyiben ez továbbra is így megy, kénytelen lesz hathatósabb eszközökkel jobb belátásra bírni ezt a - az ő szavaival élve - csürhét.

- És ezt közöltem is velük, hangszórókon keresztül, amit hallaniuk kellett. Amennyiben tehát más eszközökhöz kellene nyúlnom - tette hozzá láthatóan nagyon felindultan -, a felelősség az övék! Minden porcikájából a felháborodás sugárzott, hangsúlyozva, hogy a tüntetés már olyan méreteket öltött, ami az egész városban nyugtalanságot kelt a békés lakosságban. Dühödt szitkokat szórt a felvonulókra és mondandóját csaknem kiabálva, így fejezte be: - Csupa lázadó, anarchista elem! Megátalkodott ellenforradalmárok, kóbor, munkakerülő banda! Miért oszolnának ők szét?! Ütni kell őket, azt értik! De ha ez kell nekik, hát akkor ez lesz! - Szóval semmi jelszó, semmi transzparens? Semmi kiabálás és efféle? - kérdezte a polgármester. - Pontosan így van, polgármester úr. Pontosan így - felelt a rendőrfőnök. - Semmi kiabálás, semmi jelszó. A fene aki érti! Időnként egy elkezd énekelni, a többiek meg felkapják és... és hát, nagyon együtt szól az egész. - Mit énekelnek? - kérdezte a polgármester nyugodt hangon. - Mit? Hát népdalokat. A polgármester arca lassan elkomorult. Kis idő múlva megszólalt: - Szépen énekelnek? - Hogy tetszik mondani? - kérdezte a rendőrfőnök idegesen vibráló hangon. A polgármester az ablaknál állt és a közeledő tömeget figyelte. A magas mennyezettel tervezett, berendezésében is előkelőséget sugárzó szobában a vastag, puha szőnyegek mintha elnyelték volna a rendőrfőnök hangját. Kinyitotta az ablakot és néhány pillanatig szorosan összerántott szemöldökkel, komor tekintettel nézte a közeledő tömeget és hallgatta a betóduló éneket. A dal vidáman, de a tömeg erős, vastag tónusú hangján szólt, soha nem hamisan. Egy perc is eltelhetett, amikor hirtelen, vad mozdulattal, erőteljesen bevágta az ablakot és a fogai közt sziszegve azt mondta: - Az ön feladata mindent megtenni annak érdekében, hogy a városban rend uralkodjék. - Majd kemény, határozott hangon még hozzátette, jobb kezével az ajtóra mutatva: - Tegyen meg mindent, hogy ez így is legyen! Ne csalódjunk magában! A főtér látványa semmi újat nem mutatott. Néha egy autó ment keresztül a hivatal és a vele szemben terpeszkedő park közötti úton, kerékpárosok hajtottak kényelmesen a dolguk után menve, mint más, oly régóta ismert és megszokott hétköznapokon. A borbélyüzletben a kirakati ablak előtt álló széken valakit éppen borotvált az öreg, a városban csak Hajas-nak becézett borbély és az élelmiszerbolt csapóajtaja is ugyanolyan egyhangúsággal lengett a ki-be járók után, ahogyan szokott. A polgármester az íróasztalhoz lépve, maga elé emelte a gemkapoccsal összetűzött, háromoldalnyi iratot és elolvasta az első sorokat: „Tisztelt megjelentek, vagy talán azt is mondhatnánk, hogy ünneplő közönség. Igen, mert ünnepelni jöttünk itt most össze, mégpedig abból a jeles alkalomból, hogy városunk szülöttének, a mára világszerte nagy elismerést kivívott és minden bizonnyal a halhatatlanságot is elnyerő Bajzáth Dezső festőművésznek legújabb munkáit megcsodálhassuk.” Aztán türelmetlen, hirtelen mozdulattal az asztalra dobta a papírokat és elővett egy cigarettát, de nem gyújtotta meg, hanem az ujjai között morzsolgatva szinte belezuhant az íróasztal mögött álló karosszékbe.

Eközben, a hozzá folyamatosan csatlakozókkal egyre szaporodó, éneklő tömeg a főutca végére ért. Az üzletekből kiléptek az utcára a benn dolgozók és nevetgélve integettek, oda-odakiabáltak, ha ismerőst pillantottak meg a sokaságban. A menetelők eleje a főtérre érkezve jobbra fordult és végighaladva a teret körülvevő házak ablakai alatt - így egy kört leírva - ismét a főutcára tért és tovább folytatta az útját, most már kifelé haladva a városközpontból.

*

- Te sohasem fogsz úgy szeretni engem, ahogyan én téged - mondta a lány. Lassan maguk mögött hagyták a várost. A találkozó kedvéért a lány a külön angol óráról mondott le, a fiú az edzésről maradt ki. A kisváros lakói voltak mindketten, húszévesek, a város jó hírű egyetemének a hallgatói. Friss tavaszi idő volt, a ragyogóan tiszta égbolt határtalan mélységekig kitárulkozott a két fiatal ragyogó tekintete előtt. A virágzó fák illata láthatatlan hálóval fonta körül alakjukat, miközben rózsás szerelem-ujjaival játékosan meg-meglibbentette rakoncátlan hajfodraikat. Enyhe kaptatón baktattak fölfelé a szőlősorok között, majd rátértek a távolabb, az erdő fái közt eltűnő földútra. - Nézd, mit találtam! - kiáltott a fiú és lehajolva, egy apró fehér virágot szakított le és emelt föl a lány arca elé. - Az enyém! - kiáltotta a lány és kikapva a virágot a fiú kezéből, megszagolta, majd két lépést hátrálva mindkét kezét a háta mögé rejtette. - Nem is adom ám vissza! - mondta. - Ha nem adod, akkor elveszem - mondta a fiú, és egy kicsit mintha talán megremegett volna a hangja. - Nem adom - kiáltotta ismét a lány és kacagva futni kezdett az erő felé. A fiú azonnal utána eredt. Ahogy szaladtak, megelevenedett körülöttük a föld: innen is, onnan is madarak rebbentek föl, színes rovarok százai cikáztak előttük, méla pillangók libbentek odébb. Amikor utolérte, a lány mélyen lehajolva, két kezét a kebléhez ökölbe szorítva tartotta a virágot. Egy kis ideig így dulakodtak játékosan, nevetve, majd egyszer csak a lány hirtelen kissé hátra dőlve fölegyenesedett és elkomolyodva a fiú szemébe nézett, miközben kezeit lassan a háta mögé tette. Mivel a fiú eközben a lány kezeit nem engedte el, így átölelte annak a derekát. Ott álltak, szó nélkül, mint egy ottfelejtett szobor és csak néztek egymás szemébe kipirultan, komolyan. Aztán mintha megcsendültek volna a piciny virágok a fákon és mindenütt a füvekben és a közeli erdőkben, a mezőkön és talán az egész világon is. A nap lehunyta káprázatos, álompalota ívű szép szemét és a madarak, sziporkázó pillangók, méhek és az összes színpompás kis rovar is mind, mintha ugyanazt a dallamot kezdték volna dúdolni. Olyan iszonyatosan szépet, hogy bódító szendergés áradt szét minden élőlényben, de még a termékeny, barna föld legapróbb rögöcskéin is. Hosszú idő múlva, amikor az ajkuk először szakadt el egymástól, szemeiből, egy-egy félénken a világba tekintő, kristálytiszta könnycsepp mögül, a fiú szemébe nézve, a lány azt kérdezte: - Szeretsz? A fiú bólintott. - Nagyon szeretsz?  - Nagyon szeretlek - válaszolta a fiú.

Talán egy óra múltán, vagy egy kicsit több idő elteltével, meghallották a városból jól idehallatszó éneklést és a lány fölkiáltott: - Jaj, siessünk, le ne maradjunk a követelések átadásáról! Vajon milyen képet fog vágni a rektorunk? - Nem fogjuk lekésni. Most járhatnak a Főtéren. Van negyedóránk, hogy leérjünk, de nekünk ez semmi, igaz? Kéz a kézben futottak vissza a szőlősorok között, majd nemsokára beértek az első házak közé. Ott egyenest az egyetem felé vették az irányt és éppen akkor érkeztek meg, mielőtt a rendőrkordon fölsorakozott volna, lezárva a környező utcákat. Így szinte azonnal csatlakozhattak az egyre éneklő tömeg első soraihoz. Az élen haladók már messziről észrevették az utcán keresztben felsorakoztatott rendőröket. Lépteiket azonban nem lassították, énekelve haladtak tovább. Egy mellékutcából kihajtott a sorfal elé egy rendőrautó, hangszórójából a rendőrfőnök hangja bömbölt. Közel érve, rövid időre elcsöndesedtek, aztán ahogy megértették a feloszlásukat sürgetve parancsoló szavakat, ismét énekelni kezdtek. Fejüket magasra tartották, vidáman, mosolyogva énekeltek tovább. Magabiztos, méltósággal teli büszkeség ragyogott az arcukon. Ahogy az első sorok pár lépésnyire értek az átlátszó pajzsokkal fölszerelt, sisakos rendőrökhöz, a tömeg továbbra is egyre énekelve, várakozóan magállt. A rendőrök előbb gumibotjaikkal fenyegetőzve kiabáltak, aztán látva, hogy a tömeg ismét elindul, lassan hátrálni kezdtek. Ekkor valahonnan a hátuk mögül ingerült, hangos parancsszavak hallatszottak, mire előbb megálltak, majd pajzsukat magasan maguk elé tartva, előre törtek és a gumibotokkal ütni-verni kezdték a legközelebb állókat. Az ének elhalt. Előbb nagy csönd lett, amit az egyre ütlegelő rendőrök által okozott fájdalomkiáltások szakítottak meg. A rendőrök gázmaszkot húztak és a lassan visszahúzódó tömegbe füstgránátokat lőttek. Az utca megtelt füsttel és  jajkiáltásokkal. A mind jobban nekibátorodó rendőrök egyre támadóbban léptek föl, ütöttek-vertek minden eléjük kerülő embert, beleértve az utca szélén bámészkodókat is. Egy vérében fekvő fiatal magasra tartott kézzel próbálta védeni magát a rárontó nyolc-tíz rendőrtől, akik gumibotjaikkal kíméletlenül ütlegelték, rugdosták. A tömeg távolabbi része még nem értette pontosan, hogy mi történik elöl, ezért a hátrafelé mozdulókat feltartva, a visszavonulás helyett inkább még mindig előre felé igyekezve tolták a maguk előtt lévőket, ezzel óriási zűrzavart okozva. A rendőrök ekkor a visszavonulás útját, a hátsó sorok mögötti utcákat, újabb osztagokkal elzárták. Az egyik mellékutcából vízágyúval fölszerelt teherautó jelent meg és ontani kezdte a hideg vízsugarat. A tömeg ekkor határozott irányt véve, a gyöngébbnek vélt ellenállás irányába indult, a városközpont felé. Ekkor hangzottak el az első lövések.

*

Később, amikor a tömeg feloszlott és a rendőrfőnök bejárta a tüntetés legkritikusabb pontjait, a rendőrök hét halottról és tizenöt sebesültről számoltak be, akik egy része még mindig az utcán hevert. A két halott, egy fiú és egy lány, nagyjából egyidősek lehettek, egymás kezét fogva feküdtek, a lány egyik kezét a mellére szorította, benne ujjai közül egy gyönge kis fehér virág hajolt ki. A fehér sziromlevelek között elhelyezkedő apró sárga porzókupac, mintha veszített volna élénk színéből, tompán meredt az őket bámulókra.