" ... a színes fátyol, amelyet Életnek neveznek, akik élnek." / Shelley/

Ha a kavargón színes gondolat-gombolyagból kihúzok egy szikrázón felfénylő, mégis szivárványszín tündöklő szálat: a kedves, régi emlékek halmazából előlép a régvolt, felfénylik, átmelegít, mert kell a léleknek a régmúlt idők bátorítása, szelíd sürgetése, kedves emlékei barátságnak, szerelmeknek, soha el nem múló szeretet suttogása a múlt szívéből, emberek, akik a szívemben laknak, nem öregednek, nem változnak, kislánykori magam szalad előre és csodálkozva nézi a tükörben mai arcom--előre, csak előre a nem járt útra, ahová végre rámerészkedem, kiváncsin, csillogó szemmel, naivan persze, telve reménnyel, bohóságokkal, és életigennel. Félek, persze, hogyne félnék, hiszen a vakmerőség sosem fogta kezem, mégis most a lelkemben halk,tiszta béke van, a lefojtott indulatok, vad hisztik most elkerülnek, a szavakat már nem nyelem vissza, megtanultam kimondani, és ha fájón sebez is talán, mégis jobb, mert kimondtam, elmondtam...Titkos kívánságlistám, hálafüzetem is megpróbálom esténként megtölteni gondolatban, gondolatokkal, kérésekkel, vágyakkal, tervekkel, a napok szétfolynak, mint ezüst fényű vízsugár a mohos, zöld, lágy ízű, fagyosan hideg forrásokból, a vasárnap délutánok csendbe, derűbe vonnak, a világ, amely eddig körön kívül tartódottt, most kitárta magát, a kapu kinyílt, s kedvesen halk alig suttogón súgja: - Jöjj! Időd elérkezett, tárd ki lelked, bontsd ki szárnyad, minden égi jelet, minden szív-segítséget megkapsz, halld a lüktetést, az Élet moraját, amely hív, vár, magához ragad, hogy a színes fátyol köréd tekeredjen, részeddé legyen, és megleld hát helyed, életed...