1.

 

Disztichon Diotimához

 

Ontjuk a verset, a dalt, s ami visszatalál csak a szívhez,

      az lehet, az lehet új, ránk boruló szerelem.

 

 

2.  

 

 

 A csönd szerelme

 

Ó, hogy vágyom a csöndbe

vissza én,

még a létben, de már a nemlét

peremén.

 

Látjátok, visszanézek egy túli

tájról,

ahová az inneni még mindig

rámszól.

 

3.

A KÖLTÉSZET olyan szerelem,

amivel éjjel-nappal együtt kell

dobogni a csöndben,

 

és akkor kivirágzik,

mint vadrózsabokros dombok alatt

a kósza pipacs.

 

4.

Mindig vonzóak a lét párhuzamos útjai.

Egyszerre lépni két folyóba!

Ó, Heraklaitos, erről a kísértésről

mélyen hallgattál:

 

„Kétszer nem lehet

ugyanabba a folyóba lépni.”

De egyszerre lehet-e

két párhuzamosban folyni?

 

5.

A halhatatlan Nem-Tudomban vész el

minden szavam,

de mégsem tudom mondani elégszer,

szavaimnak a szívben otthona van!

 

Jön, jön a nyár,

s a költészet, mint sziklák alatt

valami ölyv,

áldozataira vár.

 

6.

Ó, fehér láng,

papiros –

lélegzeteddel felperzseled

életemet.

 

Ó, életem, te kedves

főnix,

hogy sértetlenül ébredsz

minden őrületemből.

 

7

KÖLTŐVÉ akkor válik az ember,

mikor már nem lehet ura

szavainak;

 

ó, ember, te örök áldozat

a diktáló lélek

királysága alatt!

 

8.

A visszatalálás boldogsága: szavaim!

Mégiscsak: szárnyai a szárnyatlannak!

 

 

(Budakalászi fragmentumok, 2009. május 22.)

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés