Senkinek sincs annyi ellensége a világon, mint az egyenes, büszke és eszes embernek, aki olybá veszi a dolgokat és embereket, amilyenek valójában, és nem azt keresi bennük, amit amúgy sem találna meg.

 Vannak emberek, akik szeretik magukat illúziókban ringatni, olykor felvillan előttük a valóság, de tüstént hátat fordítanak neki, akár az álarcos után futó kisgyerek, aki elszalad, mihelyt a maszkos ember hátrafordul.

 Élvezz, és hagyj mást is élvezni, anélkül, hogy akár magadat, akár mást bajba kevernél; íme, véleményem szerint, ez a morál.

 Ha felebarátunkat úgy kell szeretnünk, mint önmagunkat, jogos, hogy magunkat legalább úgy szeressük, mint a felebarátot.

 A szerelem olyan, mint a fertőző betegség: minél inkább óvakodunk tőle, annál könnyebben elér.

 A szerelem önszeretet révén férkőzik közelünkbe. Hogyan is lehetne ellenállnunk, mikor széppé teszi azt, amink van, visszaadja, amit elvesztettünk, sőt azzal is megajándékoz, ami eddig nem volt a miénk?

 Úgy tűnik, a szerelem nem keresi a valóban tökéletest, sőt kerüli, mintha félne tőle. Csak azt szereti, amit valójában vagy képzeletben maga teremt; olyan, mint a király, aki csak az önmaga alkotta nagyságot ismeri el.

 A rossz az, ami ártalmas. Az emberi társadalomban az a baj, hogy a morál és a politika terén e definíció hibátlanul alkalmazható, ellentéte azonban, vagyis, hogy a jó az, ami hasznos, nem alkalmas elv a gyakorlatban. Ami egyik pillanatban hasznos, az hosszú időre, vagy állandóan, ártalmas is lehet.

 A szegények Európa négerei.