2011.02.25. 18:38, abububerczy
A legjobb életfilozófia az, amely szarkasztikusan vidám és az életet elnéző megvetéssel szemléli.
A leendő filozófus ne riadjon vissza az első lesújtó fölfedezésektől, amelyeket az ember megismerésében szerez. Ahhoz, hogy az embert valóban megismerjük, le kell győznünk a csalódást, amint a sebész is diadalmaskodik a természeten, érzékszervein és utálatán, hogy szakmájának mestere legyen.
Az élet betegség, melyet tizenhat óránként megenyhít az álom; de az álom végül is csak enyhítőszer, az igazi orvosság a halál.
Az a nap, amikor nem nevetünk, számunkra elveszett.
Két dolgot kell megszoknunk, különben az élet elviselhetetlen: az idők durvaságát és az igazságtalan emberiséget.
A társaság, amit nagyvilági életnek nevezünk, ezernyi ellentétes érdek, keresztező és ütköző, egymást megsebző és egymás előtt megalázkodó hiúság küzdőtere. Hol győzelmet aratunk, hol felocsúdva a vereségre vezekeljük le a tegnap győzelmeit. Inkább egyedül akarok élni, s nem nyomorult csata sebesültjeként, mint a gonosz indulatok áldozata. Az egyedüllétre azt szokták mondani, hogy nem tökéletes lét. Szegény emberiség!
Vajon a szellemileg és erkölcsileg egyaránt tökéletes ember – ha van ilyen – tud-e együtt élni valakivel? Az együttélésen nem azt értem, hogy két ember éppen hogy megtűri egymást, és nem kap össze. Amire én gondolok, az az egymásnak tetsző, szerető, egymás társaságát kedvelő együttlét.
A szellem embere elveszett, ha a szellemhez nem járul erély is: nem elég, ha Diogenész lámpása a miénk, botjára is szükség van.
mindezek felett: az a halovány gyanúm van támadva, hogy a nagy gondolkodók (na nem ám minegyik!) egyáltalán nem szenvedik a kellő önirónia hiányát (sem), így oszt' má' föl is küldtem a nagy Chamfort "magvas megfigyeléseinek" folytatását eme oldalra!