"...mert én megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy magányos legyek, még ha nem is vagyok soha magamra hagyva, én csak egyedül vagyok, hogy egy gondolatokkal benépesült magányban élhessek, mert én egy kicsit a végtelen és örökkévalóság megszállottja vagyok, és a Végtelen és az Örökkévalóság, úgy látszik kedvét leli az olyan emberekben, mint én." /Bohumil Hrabal/

Az éjszaka lassan lépdelt végig a tájon, csillag milliárddal teleszórt bársony köpönyegét végighúzta az égen, megsimogatta a Tejutat, megigazította a Göncöl rúdját, Holdistennővel megtanácskozták az elmúlt évmilliók minden történését. Holdistennő ezüst hidat bocsájtott a tóra, gyönyörködött az apró fodros hullámokban, majd mikor a szél elült és csodálatos sima lett a víztükör, rásimult a vízre és bámulta magát. Megigazította félrecsúszott meteor szikráktól pettyes palástját, éjfekete bársony sörényét, csillagzafír szeme visszaragyogott a víztükrön. Egy apró Csillag ült mellé, bátorítón hunyorgott, jelezvén nem akarja a csodálatot megzavarni. Holdistennő megsimogatta Csillag szikrázó aranyhaját, kék köpenyét. Bámulták együtt a hatalmas víz-tükröt, tükör-vizet, ahogy visszacsillámlott benne az égbolt minden varázsa. Hallgatták a nyáréjszaka részegítőn tomboló hangjait, az ájult tücsökciripelést, bagolyhuhogást, a feltámadó vízfodrok csevelyét a parti kövekhez csapódó hullámokkal.... Ámultan éreztem, hogy Holdleány lettem azon a nyári éjjelen, a mámorító fekete mégis csillagmilliárdtól fénylő ég alatt, szívembe simult a telihold, a csillagok, a Tejút, a ciripelés,a hullámok fecsegése, hogy mindenkor visszavágyjam nyári tóparti hosszú szélcsendes éjszakákat, szívemben a varázzsal, és az álom halk hívó szavával....