A gyöngyszín percek varázsai

Ha az emberi kapcsolataim kusza hálóját végignézve igaz barátra lelek szívem felujjong: visszatértek a a gyöngyszín percek, szívderűm szétárad, gyöngy-fény golyókká, apró ezüst szikrákká pattannak szét a levegőben, s a gondolatok közé odabátorkodik több szó: meghittség, őszinteség, lélek-kitárás. Először elcsodálkoztam, majd a felismerés hálája szelíd békévé oldódott, szívem megnyílt, a szavak, amelyek évek óta gombócként a torkom alján gyűltek-csak folytak belőlem-önmagam is meglepvén-, hogy a természetesség és a nyíltság egyszeriben ennyire egyszerűvé vált, nem kellett csigaházban bújtan keresgélnem magam, mert a szempár amely elmélyülten figyelt nem vádolt, nem sajnálkozott, nem bántott, nem akart megváltoztatni, nem kételkedett, nem ígért, nem ígértetett, csak nézett és szemvillanásra sem volt szükségem, hogy a lelkem kiadjam, a gondolataim akadály nélkül folytak belőlem, álmaim, vágyaim, rossz szokásaim, bűneim elmondtam, a levegőben pedig pattogtak szét a gyöngyszín percek ezüst szikrái, a mosolyok őszintesége mögött nem feszült várakozás, a percek órákká dagadtak, a szürke ólmos-felhős kkopott délutánból észrevétlen, néma, sötét, csillagtalan este lett, a kimondott gondolat-szavak egy pillanatra megültek a térben, majd szétfolytak és átadták helyüket a szilárd hitnek: valami elkezdődött... a ritka csend-percek sem voltak kínosak, a kérdések nyíltak és a feleletek virágsziromként rájuk csukódtak, nem voltak tabutémák, félrenézés, a szemekben a ritka percek selyemszalagja felfénylett, ketten álltunk rajta észrevétlen, ketten egyszerre léptünk le ugyanakkor, és az esti elköszönés és integetés mögött ott lappangott a titok maga... a barátság, és ezt csak megköszönni lehet...