Ez a világ mint Istennek teljes hiánya, Isten maga. A szükség mint a jótól teljesen különböző, maga a jó. Ez az oka, hogy a szerencsétlenségben minden vigasz eltávolít a szeretettől és eltávolít az igazságtól.

„Kelet sivatagában…” A sivatagban kell lenni, mert akit szeretünk, nincs jelen.

Aki életét Istenbe vetett hitébe helyezi, elvesztheti hitét. Az viszont, aki életét magába Istenbe teszi, hitét sohasem fogja elveszíteni. Életünket az érinthetetlenbe helyezni. Ez lehetetlen. Ez a halál. Ez az, ami szükséges.

„Nevet az ártatlanok nyomorúságán.” Isten csendje. A földi zajok utánozzák ezt a csendet. Ezek semmit sem jelentenek.

Amikor lényünk legmélyéig szükségünk lenne egy neszre, ami valamit mondana, amikor válaszért kiáltunk, és az nem adatik meg nekünk, ekkor érintjük Isten csendjét.

Képzeletünk rendszerint szavakat szór a zajokba, valamint játszadozva alakzatokat látunk a füstben. Mikor azonban túlságosan kimerültek vagyunk, mikor nincs több bátorságunk játszani, akkor igazi szavakra van szükségünk. A kiáltás bensőnket feltépi. Nem kapunk semmit, csak csendet.

Némelyek, miután idáig jutottak, bolond módjára önmagukban beszélnek. Tegyenek ezután bármit, irgalmat kell érezni irántuk. Mások, kevesen, egész szívüket átadják a csendnek.

Ez a világ bezárt kapu. Ez a gát. És ez az átjáró.

A szeretet nem vigasz – a szeretet fény.