A szükségérzet, hogy megalkotói legyünk annak, amit szeretünk, Isten utánzásának kényszerérzete. Ez azonban a hamis istenség iránti vonzódás – feltéve, hogy nem folyamodunk az ég másik oldaláról látott mintaképhez…

A teremtmények iránt érzett szeretet: nem szeretet Istenben, hanem az a szeretet, amely úgy hatolt át Istenen, mint a tűzön. Szeretet, amely teljesen leoldja magát a teremtményekről, hogy Istenhez emelkedjék, majd Isten teremtő szeretetével egyesülve visszaereszkedik. Így egyesül az emberi szeretetet széttépő két ellentét: szeretni a kedves lényt, úgy, amilyen, és az őt újjáteremtő akarat.

A teremtmények iránti képzelt szeretet. Az embert kötelék fűzi össze ragaszkodásának valamennyi tárgyával, ám a kötél mindig szétszakadhat. Ugyanily kötelék fűz a képzelt Istenhez, ahhoz az istenséghez, akinek számára a szeretet szintén kötelék. A valóságos Istenhez nem vagyunk odakötözve, ezért nincs is kötél, ami elszakadhatna. Ő belénk hatol. Egyedül neki van hozzánk bejárata.

A lények, akiket szeretek teremtmények. A véletlen szülöttei. Találkozásunk is a véletlen műve. Mindaz, amit gondolnak, éreznek és tesznek, korlátozott, és jónak, rossznak vegyülete.

Mindennek teljes tudatában lenni, és nem szeretni őket kevésbé. Utánozni Istent, aki végtelenül szereti a véges dolgokat a maguk végességében.

Az egyetlen jó, ami a véletlennek nem kiszolgáltatott, az, ami a világon kívül van.

Trója pusztulása. A virágba borult gyümölcsfák hullása. Tudni, hogy a legfőbb érték nem az egzisztenciában gyökeredzik. Ez az, ami szép. Miért? A lelket túlvetíti az időn.

Isten a teremtésben csak hiány alakjában lehet jelen. A rossz és isten ártatlansága. Istent végtelen távolba kell helyezni ahhoz, hogy a rossztól érintetlennek fogjuk fel; és viszont, a rossz arra figyelmeztet, hogy Istent végtelen távolba kell helyezni

(folyt. köv.)