A szeretet ínségünk jele. Isten csak önmagát képes szeretni – mi csak azt, ami más.

Istent nem azért kell szeretni, mert ő szeret bennünket. Mivel isten szeret bennünket, azért kell önmagunkat szeretni. Mi más indítéka lenne az önszeretetnek? E kitérő nélkül képtelenek vagyunk önmagunkat szeretni.

Ha szememet bekötik és kezeimet egy bothoz erősítik, ez a bot elválaszt a dolgoktól, de általa szerzek azokról tapasztalatot. Csak a botot érzem, csak a falat veszem észre. Így vannak a teremtmények a szeretet képességével. A természetfeletti szeretet csak a teremtményeket érinti, és csak Isten felé irányul. Csak a teremtményeket szereti (és van-e valami más, amit szerethetünk?) mint közvetítőket. Ilyenképpen minden teremtményt egyaránt szeret, s közülük önmagát sem vonja ki. Szeretni az idegent, mint önmagamat, már ellenszólamát is jelenti: szeretni önmagamat, akár az idegent.

Az istenszeretet tisztaságának jele, ha az öröm és a szenvedés egyforma hálát sugall.

Platón szemében a testi szerelem az igazi szeretet lefokozott képe. A tiszta emberi szeretet (a hitvesi hűség) ennek már kevésbé elhomályosult képe. A szublimáció gondolata csak a jelenkor ostobaságából fakadhatott.

A hit más embernek mint emberi lénynek létezésében maga a szeretet.

A szellemet semmi sem kényszeríti, hogy bármi létezésében higgyen (szubjektivizmus, abszolút idealizmus, szolipszizmus, szkepticizmus: lásd az Upanisádok-at, a taoistákat, Platónt, akik ezzel a szellemi magatartással a megtisztulás végett élnek). Ezért a léttel való kapcsolat egyetlen szerve az elfogadás, a szeretet. Ez az oka, hogy a szépség és a valóság azonos. Ez az oka, hogy az öröm és a valóságérzés azonos.

(Folyt. köv.)