Nocsak! – akadt meg szemem a fenti verssoron, amikor az Együtt 2009/2. számában először olvastam a Szapphó a szirten című verset. Akkor tehát – gondoltam bele a költeménybe kissé kétkedőn – mégsem a vers lenne örök, ahogyan azt eddig mély meggyőződéssel hittem? A formakultusz végül győzedelmeskedik a tartalom rovására a Finta-lírában? Többek között e sor miatt vártam kíváncsian erre a kötetre, pontosabban azért, hogy megbizonyosodjam: hirtelen felindultságból született feltételezésem csupán egy kontextusból kiragadott mondat félreértésén alapul. Na de ne siessünk ennyire előre, nem szeretném az ókori eposzírók „in medias res” - típusú kellékeivel felcsigázni az idegeket. Azt javaslom (többek között magam számára is), üljünk le a fotelba és olvassuk figyelmesen Finta Éva legújabb kötetét.

Ami a legfontosabb: a kötet precízen kidolgozott. Ez főleg akkor szembetűnő, ha mellé tesszük a szerző előző verseskönyvét (Vissza a vízöntőbe, Bp., Széphalom Könyvműhely, 2007), mely tizenhárom év anyagát tartalmazza. A Vissza a vízöntőbe olvasásakor több olyan verset fedezhetünk fel, mely nem igazán illeszkedik egyik ciklusba sem, és így a kritikusnak akaratán kívül is azt kell gondolnia, hogy ezek csupán a hely kitöltése miatt kerültek a könyvbe. Nem így a Szapphó a szirten esetében. Igaz, a kötet kohézióját már az a tény is erősíti, hogy az itt szereplő darabok egy év leforgása (2006-2007) alatt születtek. De meg kell említeni még, hogy egyértelműen a kötet javára írandó a ciklusok nélkülözése (pontosabban a Szapphó a szirten akár egy nagy ciklusként is értelmezhető).

Finta Éva verseit leginkább a gondolati líra felől közelíthetjük meg. Pécsi Györgyi írja a kötet borítóján lévő ajánló szövegében: „…[Finta Éva] versei egyre inkább bölcselet jelleget öltenek, ám a bölcseleti dilemmák, létértelmezések mindig személyes önvizsgálat részeként, eredményeként épülnek verssé, költészetté”. A kötet tematikája kétségtelenül sokszínű: az ókori görög-római hagyományokat megidézve, ontológiai értelmezéseket feszegetve jutunk el olyan kérdésekig, melyek többek között a saját test idegen voltát, az idő mibenlétét járják körül. Azt javaslom, emeljünk ki néhány verset a kötetből.

A Szapphó érintése című költemény indítja a verseskönyvet. A motívumok egyértelműen az ókori költőnőt idézik: a fátyol, a csillag vagy a leszboszi partra lecsapó „villámfény női alakban” olvasásakor ismerhetünk rá igazán Szapphóra. Talán rokonlélekre talált a lírai alany. Ilyen gondolatok után bizonyosan: „Úgy nézek át a tájon,/ mint Isten a nagyvilágon/ ki magának teremtette.// Ez a tévhit a nagy csoda titka./ Mindent elhisz az ember”. Mi pedig elhisszük, hogy a Finta Éva által teremtett világban minket sem hagy érintetlenül Szapphó szelleme.

Az Önvizsgálatban elgondolkodhatunk azon, hogy hiába „térít széjjel/ magnetikus erő”, valójában ott vagyunk, ahol lehetünk. Az is lehet, hogy sorsunk születésünktől fogva meg van írva. Könnyen meglehet, gondolunk bele mindannyian.

A sorskérdések alapgondolatát viszi tovább A kihagyhatatlanról című vers. Szinte – kicsit nosztalgiázva – látjuk magunk előtt a „nagyszorgalmú sorskerítők”-et, elképzeljük, ahogy az egyik ilyen istennő fonja az élet fonalát, a másik gombolyítja, a harmadik pedig ollójával csak arra vár, hogy egy vágással véget vessen földi létünknek („…odaérünk ahova érünk/ csak éppen mennyi fájdalommal…”).

A prófétai ihletettségű, tulajdonképpeni vátesz-költő szerepére kérdez rá A XXI. század költői. Ez a vers azért is érdekes, mivel felveti a művész közéletben való szerepvállalásának kérdését. Míg a 19. században természetes volt Petőfi számára, hogy „Ha nem tudsz mást, mint eldalolni/ Saját fájdalmad s örömed:/ Nincs rád szüksége a világnak…” (A XIX. század költői), ma azonban jobbára iróniával, gúnnyal szemléljük a hasonló megnyilatkozásokat. A 19. században a vátesz-költő megnevezés rangnak számított, ma inkább gúnynév. Hogy miért, erre is választ találhatunk Finta Évánál: „Ó, nem poéta nincs, vagy gyáva,/ gyáva csupán a lét, a kor./ Mindnek ráléptek lábujjára,/ s most sajog és sír valahol.// Itt minden elhúzott felettünk:/ repülő, vadliba, iram,/ s mi ittragadtunk, számlálgatván,/ mennyi a versben a ficam”.

A kötetben felfigyelhetünk a klasszikus időmértékes és ütemhangsúlyos zárt formájú versek mellett a különféle, gondolatritmusokra épülő szabadversekre. Ezek közül emelkedik ki A homokóra megfordul kezdetű. Első gondolatunk mindjárt az lehetne, hogy leírható-e, megfigyelhető-e egyáltalán egy pillanat a világból, az a röpke pillanat, amikor a homokszemek leperegnek és megfordul a homokóra? Mit jelent ez a számunkra: kezdetet vagy esetleg véget? Születést, halált, netalán újjászületést? Lehet, hogy a természet végtelen körforgását? „Így porra por – keletkezünk/ kiáshatóak leszünk majd egykor mi is/ megfejthetetlenek leszünk majd egykor mi is/ mindig azt vágyjuk tudni: mi történt/ mikor azt kéne tudnunk: hogyan történt/ mikor azt kéne tudnunk: miért történt/ mikor azt kéne tudni: mi történik/ MOST mi van/ milyen az AMI/ mi milyenek/ miért ilyenek/ meddig ilyenek/ jó-e hogy ilyenek/ kell-e hogy ilyenek/ vagyunk/ legyünk/ és jó-e a jó” – kérdezhetjük magunktól a hiányos mondatok keltette feszültség erejével.

A kötet fontos darabjának érzem továbbá a Kereszt című verset, amely egyszerre kezdeményez párbeszédet két tragikusan életét vesztett költőnő, Szapphó és Sylvia Plath emlékével. A vers befogadását tekintve nem árt, ha röviden megismerkedünk az előbb említett két alkotó halálának körülményeivel: Szapphó a legenda szerint egy beteljesületlen szerelem miatt vetette le magát Leszbosz szigetének egyik hegyéről; Sylvia Plath pedig feltehetően szerencsétlenül alakult magánélete, mély depresszióra való hajlama miatt lett öngyilkos: magára nyitotta a gázt és a sütőbe tette a fejét. Ilyen kontextusban kapnak komor értelmet a következő sorok: „A színeket elolthatjátok/ Úgyse beszél./ Függőleges felkiáltójel/ Csobban a lent./ Sappho teste így ékelte a/ Végtelent./ Sylvia Plath vízszintesekről/ Álmodozott./ A szája kék a vére ernyed/ Gáz kavarog./ Sok volt nekik az asszonylétben/ Végtelenek/ Partján járni védtelenül a/ Végleteket./ S most két irányban keresztezik/ Verssel a mát”.

Szintén a Szapphó-legendához köthető a kötet címadó verse, a Szapphó a szirten. A versforma stílusosan: szapphói strófa; az időmértékben sorba állított szavak olyan természetességgel pörögnek előttünk, mint egy művészfilm képkockái. Ezek után már világossá válik: a versforma tényleg örök. De nem úgy, ahogy első olvasásra értelmeztem. A szapphói strófában benne van az ókori lírahagyomány egy töredéke. Ezt a formát minden kor számára újra meg kell hódítani, hiszen Szapphó valóban egyfajta mérce lett és maradt mind a mai napig „asszonyi sorsa mellett”. Finta Éva azonban nem mindig tartja be szigorúan a szapphói strófa követelményeit, például a harmadik versszak adóneusát megtoldja egy hosszú szótaggal: „rajta marad s boldog” (-uu-/--), illetve az utolsó előtti versszak adóneusa is „zökkentett”: „mit üzen folyvást” (uu-/--). Ezt a költői licenciát – sok kollégámmal ellentétben – nem feltétlenül gondolom hibának, inkább amondó vagyok, hogy egy versben élet legyen, mintsem elvont képletek puszta leképezése. A Szapphó a szirten című versben pedig van élet.

Ha mindenképp hibákat keresnék a kötetben, akkor elsősorban a modorosságra hívnám fel a figyelmet. A Civilizációs keservekben ilyen sorokkal találkozhatunk: „Széthull a pillanat/ alkalom avatag arca/ Másmilyen éleket/ élveteg érveket élez”. Szerintem az ilyen megoldásokat már a fiatal Babitsnak sem tudtuk volna elnézni. Ezekkel együtt továbbra is úgy gondolom, hogy a Szapphó a szirten egy erős kötet, így tehát írásom végére érve egyértelműen ki kell mondanom: szép teljesítmény.

Finta Éva. Szapphó a szirten. Versek (2006-2007). – Bíbor Kiadó, Miskolc, 2010. – 74 o.

 

 

Kiegészítés: Finta Éva honlapja