Ágyam fölött gyermekkoromban egy porcelán Szűz Mária őrizte álmaimat és leste ébredéseimet. Édesanyám tüdőbetegsége miatt viszonylag ritkán volt velünk. Inkább nagymamám fiának éreztem magam, hiszen nagy volt az ő öröme, mert harmadik unokája elsőként fiú lett. Valahogy mégis a falról tekintő Mária számomra édesanyám távolból is őrző lelkét jelentette. Ez a Mária-indíttatás egész életemre hatott és hat.
Hamar megtanultam olvasni, négy éves korom előtt. A térképen láttam nyaralásaink helyszínét, Balatonszemest, és az édesanyámtól nekem ajándékozott betűkockákkal „írtam” le először a falucska, majd nővérem, Bambi nevét. A harmadik szavam, talán kutyám neve lehetett: egy pulié: Kuksi.
Azután néhány hét leforgása után igencsak óriási lendülettel olvastam. 4 éves születésnapomra kérésemre olvasásom jutalmául édesapám előfizette a Népsportot. 1955 március, így hát tudom Gutenberg-galaxisba történt végleges bebocsáttatásom időpontját. Hűvösvölgyben, keresztapám nagy könyvtárában bújtam történelmi képeskönyveket, Jókai-összest és mást. A Fadrusz utcai lakásban, szüleimnél bukkantam először a versekre. A nagyon régi, 19. századi Petőfi Sándor könyvecskét már csak darabokban találtam meg, de így is délutánok hosszán betűzgettem, a szoba sarkába félrehúzódva, mint valami szentélybe. 55-öt, tán 56-ot írtunk. Leginkább hangosan szerettem olvasni, csak úgy zengett a ház.  

„Csörgess, ifjú, csörgésem átok,
 Mely a zsarnok fejére száll!”

Először az A bilincs című költemény volt emlékezetem szerint a versek közül a legnagyobb hatással rám. S a fenti refrén nyomatékként háromszor ismétlődött. No és talán még voltak számomra akkor valamiért (?) fontos részletek Petőfitől más versében is:

„Ha férfi vagy, légy férfi,
S ne hitvány, gyönge báb!”

és:

„Félénk eb a sors, csak csahol;
A bátraktól szalad!”
 
E történelmi erejű sorokat még annak idején édesapám hűtötte le Kazinczy disztichonjával, s abból is legfőképpen a pentameterrel:

„Szólj, s ki vagy, megmondom. - Ne tovább! ismerlek egészen.
               Nékem üres fecsegőt fest az üres fecsegés!”

Persze akkor már kezdtem olvasni Herczeg Ferenc összes műveit. Játékaimban hol Ocskay brigadéros, hol Vak Bottyán (hiszen félig letakart szemüveget kellett hordanom, hogy gyenge jobb oldali szemem erősödjön) szerepeit játszottam, aztán Kinizsi Pállal vertem ki házamból a törököt… Volt két fakardom is, amivel jobb híján a kerti gazokra sújtottam gyakorta. S megtanultam a katolikus miséken hallott latin kifejezések mellett nagyon-nagyon hamar az olvasott Herczeg-regény jelmondatát is:

„Cum Deo pro Patria et Libertate!”

És ezekkel a feljegyzéseimmel még bizony el sem jutottam az 1956-os nagy egymáshoz tartozásunkhoz, családi és barátközi egymáshoz bújásunkhoz, amikor szinte megállt az idő. Az Eszék utca felől orosz tank nézett ablakainkra, a kert felől diák-szabadságharcosok vették be magukat a szemközti ház padlására. Nálunk a redőnyök persze lehúzva, a kerti ablakra roló szerelve, a rádióból Szabad Európa, az asztaloknál külön-külön felnőtt csapat és gyereksereg napokon át Együtt! Hosszú volt az ősz, a hírek jöttek-mentek, a házunk előtt még orosz tankönyvet is égettek a Fadrusz utca 5-ös számú ház felnőttei, apámék.
Hogy milyen erővel hatottak rám ezek a máig emlékezetes életpillanatok, életszakaszok, azt zsigereimben érzem, de megállapítani nem én vagyok hivatott.
Még iskolás korom előtt kétszer kerültem kórházba. Hogy emlékezetes volt-e? Máig sok részletére emlékszem. Első alkalommal otthon már nem ettem és nem is ittam, Szutréli Gyuszi doktor bácsi azonnal a kórházba vitetett. Bajmegállapítás: szárazság. Álljon itt erről az élményről - meg néhány más gyerekkori jelenetről - a Hallgatag lovas című versem:

A magunkőrzés toronyszobájából
messzi kilátás nyílik a múltra,
nagymamámra, a domboldali házra,
a lejtős kertben nyújtózkodó nyárra;
föltolul vad játékok garmadája -
a két öles dorong „Kinizsi Pálja”
verte bizony török helyett gyümölcsfák
fényeskérgű törzsét, s nyulánkan nyíló
virágok is féltették bóbitáik,
ám cseresznyeérés idején mégis
lestem csak a napról-napra piroslóbb
lángú fákat, hogy merész fogásokkal
magasabbra törjek a háztetőnél -
áldottam őt, a fát és simogattam
- táltoscsikóm volt már - arany sörényét;

ó, ellentétek kis lovasa én,
mikor csak Apám, Apám szólítottam
s a kórteremben, hol feküdtem, visszhang
sem súgta vissza: „itt vagyok, fiam”,
már csak borsó-hadakkal játszadoztam
- magam vetettem, mint most gyermekem! -,
és apám anyámmal ahogy belépett,
kezükben új ajándékok sora,
nem is pillantottam feléjük, gyúrtam
a paplanráncba szántott ösvényt -
zöld, kicsiny seregem vezetve rajta
át a képzelt dombokon, és hallgattam
a napsütötte, hosszú délelőttben;

hallgatva nézek körül most is belső
ablakából képzelt toronyszobámnak,
s a külső, látható világban játszik
kisfiam, s a nagyobb, a még nagyobb,
lányaim is ússzák úszásukat,
sellők: hínárok, napfény s ég között, -
kik hagynak el? s kik nem érnek időben
érinteni háborgó homlokom?
kiknek suhintok vétlen karjaikra?
s szótlansággal - kiktől távolodom?

A második kórházi alkalom mandulaműtétem volt. (Dr. Alelám Rudi bácsi, Üllői út, magas fák, fehér ágyak, tolókocsi, zúgás, kábulat, később fagylalt.) Ezt már szinte fel sem vettem. De annál nagyobb volt a fájdalmam utóbb, családom sokáig eltitkolta előttem, mikor megtudtam, hogy a velem közel egy időben született Kuksi kutyám, - éppen a hajnalon, mikor műtöttek -, láncával magára rántotta a kutyaház fölé helyezett téglák egyikét, s kimúlt. Kicsi sírt emeltem kertünk végébe, sokszor üldögéltem a nevével jelzett fakereszt mellett, orgonabokrok is eltakartak, s ezzel valahogy beépült életembe az elmúlás lehetősége is.
Az iskola, a pajtások, az Eszék utca mind-mind jellemformáló és közösséghez igazító élményeket hoztak az életembe. A különös, hogy hetedikben, egy győztes gólom után elnyert kiskutya hazavitelekor, dúdoltam el az első olyan szövegemet, amit már akkor saját versemnek mondtam, s anyukám is ekként örült neki.

Véletlen választásom
a fekete foltos alomból
mandula-tükörben
pislog a lábam előtt.

Vajon mi volt ebben a vers? Miért is mondhattam versnek? Ráadásul nem is sorra sorként képzeltem el, hanem mint Mőbiusz-szalagot és végtelenítve mondogattam magamban. Hatott rám és éreztem, hogy a kezemben tartott kis kutyakölyök szívdobogása mellett ezek a szavak már az én saját versdobogásomat szülték meg számomra.
S amikor orosz tanárnőm és osztályfőnököm (Patakiné, Mária néni) az első gimnáziumban, ismerve irodalmi hajlamaimat, megkért rá: bátran megoldottam Puskinnak a szibériai dekabristákról írt versének a lefordítását! Sajnos orosz füzetembe írtam házi feladatként, s nem tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget. Meg annak sem, hogy milyen könnyen simultak tollam alá a szonett rímei.
Később sem tartottam és ma sem tartom nagy dolognak, ha játszva pörgetem a hexameterek daktilusait, vagy éppen – kedvem telítve benne - elegáns rímképleteket rúg fel szeszélyem. Adottság és egy kis tanultság mindez.
A költészet, a vers egészen máshol kezdődik. Például ott, ahol Shakespeare Antonius monológját mondtam el – barátomat olykor az iskolai dobogó kemény deszkára ejtve – úgymond Július Caesar teteme felett!  Máig kalapálnak és vádolnak bennem Arany János felejthetetlen fordításának sorai:

"Ehelyt a kedvelt Brutus döfte át,
S hogy elvoná az átkozott aczélt,
Ím mint követte Caesar vére, mintegy
Ajtóhoz futva meggyőződni, vajjon
Brutus kopogtat-e ily barátiatlan?"

S azóta is, ma is úgy gondolom: csak belső parancs és lélek vetheti és vesse is fel szavaimat, nemcsak a költeményben, de prózámban is.

(Pomáz, 2009. szeptember 25.)