Az elnemzetlenített, a magyar és humán értékek iránt közönyössé tett magyar kulturális élet irdatlanul szürke zsákutcájából kell visszatérnünk, a nemzet és humánum nyílt főútvonalára. Azon nemzetekkel kell egy sorba lépnünk, amelyek erről az útról szerencsés helyzetüknél fogva soha nem tértek le. Önazonosságukat évszázadok óta őrizték, és saját nemzeti értékeiket az elsők között tartják számon. Kulturális önazonosságunk értékeinek oktatásban betöltött jelentőségéről értekezett a Magyar Nemzet vitaindítójában Szörényi László, az MTA Irodalomtudományi Intézetének nagy tudású igazgatója. Szerény hozzászólásommal az ő gondolatait és az általam képviselt Kráter Műhely Egyesület eddigi tevékenységeit kívánom párhuzamba állítani, s egy megújítandó kulturális nemzeti együttműködés alapjaihoz hozzájárulni.

Maga Szörényi László már 1990-ben felhívta a figyelmet Egyesületünkre, a Működésben a Kráter című nagyszabású bemutató írásával. Húsz éves működése alatt a Kráter éppen a Szörényi László által megelőlegezett diák-, tanár- és emberképet helyezte közművelődési és kiadói tevékenysége centrumába.
Az 1940-es évek debreceni rektor-tanára, Hankiss János két kötettel reprezentálja a Kráter oktatással kapcsolatos kiadóinak sorát (Európa és a magyar irodalom, A magyar géniusz). Az ugyancsak debreceni professzor, Rugonfalvi Kiss István A székely nemzet képe című először 1939-ben kiadott kötete az egyik legmostohább Kárpát-medencei nemzetrészünk történelmét foglalta össze, olvasóinkhoz hatvan év elteltével tudtuk eljuttatni az újragondozott kötetet. Szintén 2009-ben adtuk ki gróf Teleki Pál miniszterelnök nemzetpolitikával foglalkozó munkatársának, Rónai Andrásnak a Fejezetek a politikai földrajzból című kötetét.
Szörényi László is említi feladataink között „az ezer éves Magyarország történelmi földrajzának megismertetését”. Idei tervünkben szerepel Cholnoky Jenő A magyarság földrajza című páratlan szaktudású munkájának kiadása.
Nemzetben gondolkodó könyvkiadásunk és tevékenységünk egészét jellemzi a Székely András Bertalan által szerkesztett Kárpát-medencei Keresztkötődések című kötet megjelentetése, amelyet kilenc, azonos témájú konferenciánk anyagából állítottunk össze. Alapműnek tekinthető Ujlaky István másodszorra is kiadott Nemzettankönyv című munkája, amely a közép-európai nemzetállamok történetébe illeszti nemzetrészeink történetét éppúgy, mint az országunkban élő kisebbségekét.
Nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy a Kráter Műhely Egyesület közművelődési és kiadáspolitikája kulturális területen megelőzte és megelőlegezte a „nemzeti ügyek kormánya” mai törekvéseit.
Irodalmi önbecsülésünk növelése érdekében jelentettük meg Wass Albert és Gyurkovics Tibor életművét, Németh László és Székely Mózes regényeit, Gérecz Attila máig legteljesebb verseskötetét, s ugyancsak ebből a célból indítottuk el 2009-ben az Aranyrög Könyvtár című sorozatunkat, amellyel kilencven év magyar regényirodalmának szellemi rehabilitációját kezdeményezzük (Herczeg Ferenc, Tormay Cecil, Vécsey Zoltán, Kosáryné Réz Lola, Gulácsy Irén, Berde Mária, Szenteleky Kornél és mások). A regény, mint műfaj, minden nemzet számára a polgári öntudat kibontakozásának reprezentációja és egyben a társadalom lelki kifejeződése. Olyan médium, amely, ahogy Csokonai Vitéz mondaná ma is, „polgárrá és magyarrá tesz bennünket”.
1998-ban indított PoLíSz (Politika-Líra-Széppróza) című keresztény és nemzeti szellemű folyóiratunk már maga is egyfajta kultúrtörténet szimbolizál. Címadásunkat Bibó István ihlette, a magyar szellem legjobbjai mellett kortárs irodalmárok és társadalomtudósok ehelyütt felsorolhatatlan listája tanúskodik rendkívüli kulturális műhelyjellegéről. Az utóbbi három évben a lap mindennemű támogatásától elestünk (NKA, NCA), s így ez év első felében csak két számot tudtunk megjelentetni. Írói-alkotói táborunk nem csökkent, de a kurátorok által eszközölt kultúragyilkos kiéheztetésünk mára fenntarthatatlanná teszi a lapot, amellyel egy huszonkét éve működő közösséget próbáltak mesterségesen leamputálni nemzeti és kortárs kultúránk szellemtestéről.
Ez a bemutatkozás éppen itt a Magyar Nemzet hasábjain és éppen most, ezen a kialakuló vitafórumon nem lehet fölösleges. Sajnálatos módon olyan egyesület képviselőjeként csatlakozom Szörényi László gondolatmenetéhez, amely egyesület az imént említett kurátorok jóvoltából nem szerepelt az NKA szépirodalmi kollégiuma által kiemelten meghívott könyv- és lapkiadók sorában sem… Legutóbb is a tisztelt Szépirodalmi Kollégium öt tervezett könyvünk közül csak egynek adott háromszázezer forintnyi támogatást. Ennyit érünk az ő szemükben. De vajon ők, mármint a Szépirodalmi Kuratórium tagjai milyen erkölcsöt képviseltek és képviselnek a társadalom mai válságos helyzetében?  
Érdemes szóvá tennünk Egyesületünk újnak mondható törekvését a képes mesekönyvek megjelentetése terén is. Magyar képzőművészek sora magyar és népi szellemű grafikákkal népszerűsítik Wass Albert Tavak könyve és Erdők könyve című sorozatát, valamint magyar és hun mondakör darabjait. Népmesesorozatunkban természetesen Benedek Elek munkáit is megjelentetjük és kiadjuk. Kovács Attila Zoltán és Barcsa Dániel Nevető Erdély című összeállítása 2006-ban a XII. kerület-Hegyvidék Önkormányzata Budai Díját nyerte el, valamit 2008-ban Bécsben az Erasmus Euromedia-kitüntetésben részesült. Ifjúsági könyveink különössége, hogy szintén magyar illusztrátorok munkáival jelennek meg (Hangya János, Borsódy Eszter stb.). Mindezt tesszük olyan légkörben, ahol a már-már analfabetizmust népszerűsítik a kevés szövegű, de harsány és kommersz mesekönyvek, valamint a plázák gyermekkönyv kínálatáról is csak lehangolóan lehetne szólni. Olvasóink egyre csökkenő vásárlóerejével mégis versenyt fut könyvkiadásunk. Az elmúlt öt év alatt közel negyven gyermekkönyvet jelentettünk meg! Népi és nemzeti hagyományainkat képes mesesorozatokkal adjuk át a legfiatalabbaknak, hangsúlyozzuk, mindezt szintén alapítványi és állami támogatás nélkül.
No és lehet-e beszélni arról, hogy milyen ma a költészet, a versek fogadtatása? Ha könyvkiadásunkra nézünk: a megsemmisítés szélén, parkoló pályára állítva vesztegel ez a hajdan lélekmentő irodalmi műfaj! Itt-ott hallhatunk egy-egy nyelvrontásban jeleskedő poszt-divathullámról, az irodalmi berkek belső öntömjénezéséről, de valós kritikai világ, a kortárs költők valós értékelése híján értékmentő és -mérő nyilvánosságról nem beszélhetünk.
Tudományos és oktatási életünk anomáliái messzebbre mutatnak ezen a téren is. Az 1900-as évek elején Négyessy professzor olyan verstant tanított, amely a Nyugat költőit dajkálta. Juhász Gyula, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső hosszas viták során alakították ki saját verselési és poétikai nézeteiket, amely nem csak a nemzeti hagyomány megismerését, de Európára nyitott látásmódot is jelentett a számukra. S mit ád Isten? Magam, aki az 1980-as évek közepén még a Magyar Tudományos Akadémia Verstani Kutatócsoportjában együtt dolgoztam Lengyel Balázzsal, Nemes Nagy Ágnessel, Elekfi Istvánnal, Széles Klárával, Szepes Erikával, a ’90-es évek óta szomorúan tapasztalom, hogy az Irodalomtudományi Intézet Verstani Kutatócsoportja már nem is létezik.
Mit várhatunk el akkor el a verstan és poétika összefüggéseinek egyetemes tanítását illetően? Közel húsz éve a Magyar Tudományegyetemeken milyen verstani útmutatást kapnak a diákok – köztük talán a jövő költői – a tudós világtól? Egyáltalában, a világörökség tiszteletre is számot tartható magyar verskultúrája mivé züllött és züllik ebben a gazdátlan korszakban? Európai-hírú tudományos iskolák foglalkoztak a szabad vers különböző verselési és poétikai értékeivel is. Lépést tudtunk-e tartani e folyamatokkal akár az utóbbi 70 évben? Nálunk most már nemcsak az avantgard költői hagyatéka irányában tapasztalható a szinte teljes körű amnézia, hanem az orosz, az olasz és a világlíra nagy alkotóinak tudományos feldolgozása is óriási hiányosságokat mutat. Vegyük már észre: verstan és poétika nélkül az élő költészet is halálra van ítélve. (Itt meg tudom említeni azt a magyar verstani, poétikai és stilisztikai hagyományt, amelyet Fónagy Iván, László Zsigmond, Vargyas Lajos, Kecskés András, Szuromi Tibor, Gálfi László még az elmúlt fél évszázadban is folytatni volt képes.)
A ’70-es évek elején, mondhatjuk, Karácsony Sándor társas lélektani pedagógiájának a magyar kultúrából való teljes száműzetésének korszakában, egy nagyszerű pedagógia kísérletnek is tanúi lehettünk. Ratkó József, Szentmihályi Péter, Czakó Gábor és társai egy olyan olvasótábori módszert dolgoztak ki, amely élmény közelbe, gyermek közelbe tudta állítani nem csak a magyar irodalom értékeit, de legfőképpen kultúránk társadalmi és etikai kérdéseit. Ez a pedagógiai, közösségi tábormunka a hazafias népfront segítségével közel húsz éven át még erősödni és működni tudott, hogy aztán éppen a rendszerváltozási idő környékén veszítse el eredeti arculatát. Az alapítók közül Zombori Ottó csillagász és a hatvani Kocsis István könyvtáros a garabonciás-mozgalom révén még fel tudta támasztani a ’90-es években a pedagógiai alapeszményt. De ezek már nem kaptak széles körű anyagi és erkölcsi támogatást. Ezen a téren a Kráter Műhely Egyesület mindmáig folytatja Ki népei vagytok? című tábormunkáját, amelyet kezdetektől a nemzetegyesítés szelleme hatott át. Főként határon túli és magyarországi gyermekek, fiatalok közös kulturális táboroztatás volt és maradt a célunk. 2009-ben a mezőségi Vicén a Csodaszarvas-monda szellemében tartottunk egy hetes tábort 36 szórványban élő magyar gyermek számára. Idén tavasszal a két történelmi régió, a Pilis és a Mezőség gimnazistáinak közös táborát hoztuk létre az NCA Nemzetközi Civil Kapcsolatok és Európai Integráció Kollégiuma támogatásával.
Nagy feladat előtt áll az oktatás és a kultúra világa. A nemzeti alapokra történő visszahelyezkedés folyamatos együttműködést igényel az óvodák, iskolák, egyetemek tanerőitől, a könyv- és zeneműkiadók, könyvtárosok és múzeulógusok munkatársaitól és az író-és művészvilág legjava alkotóitól. Ebben a munkában kell a magyar állam új tisztségviselőinek és a közalapítványok megújult munkatársi gárdájának az élen járniuk: műhelyek segítésével, szabadidős tevékenységek sőt mozgalmak támogatásával, alaptantervek és életkorra szabott tudásszintek kialakításával, tudóscsoportok szellemi tőkéjének az oktatásba történő újra bevonásával. Mindenki: alkotó és intézmény, tanuló és tanár, tudós és tisztségviselő valóban legyen „láncszem a sorban”, de végre a magyar nemzet kultúrájának élőláncát alkotva.

Pomáz, 2010. május 31.