Az éjszakai párás, nyúlós, ködös szürkeségből a Hajnal lépett elő, szétrázta hosszú aranyhaját, elűzte a kopott-szürke felhőrétegeket és a  megunt hosszú téli reggeleket narancs-derengéssel árasztotta el. A reggel még bizonytalan köd-párákkal takarózott, és az erdő puhán kinyújtózkodott. A szél durván, röhögve, hatalmas zajjal tépte a fák tetejét, messziről vízesésnek hallatszott, és a fák fölött az ég szempillantás alatt tavasz-kékre változott, szemkápráztató kékre, az évszakváltás minden ígéretével. Az erdei út puhán simult az avarba, a napsugár sápadtan verődött vissza a fekete pontokkal megszórt olvadozó hótakaróból. A patak locsogott tovább egyre vidámabban, mert a jég már hártyássá olvadt a felszínén, itt-ott nagyobb darab köveket is görgetett, és nem fogta le beszélőkedvét  tél a hártyás jégujjaival. A fák csendben nézték kidőlt társaikat és mivel az elmúlás az életükhöz tartozott, csak bólintottak, mert mélyen elindult az élet, a csoda lassú folyamata, és nem bánták, hogy a szél megtépi koronájuk tetejét, mert a szél a tavasz leheletét hozta, a hollópár is lustán keringett a magasban időnként belejajdultak a csendbe, de ez már a várakozás hangja volt. A cinkék egyre vidámabban csiviteltek, felelgettek a patak vidám csörgedezésére, a Máriácska szobor mohái csendben simultak a szent köré és a táblácskákat nézegették, amik a hit és a remény szent bizonyítékaiként hirdették,Isten és Mária emberek szerinti dicséretét. Az erdő halkan, puhán lélegzett, bujtatta mókusait, őzeit, és a Tavaszanyó, felriadva hosszú álmából végigsuhant a fák között, és intett, hogy nem sokára itt az idő és a fák lehajtották ágaik és együtt zúgták a széllel: élni