kövek2011.02.03. 19:43, csárádi edit
Sziszifusz tapsolna, sőt tapsikálna örömében, ha látna, és bízvást receptért könyörögne. Mert amint levetem a kősziklákat a szívemről és pár napig szabadon szárnyalok, máris rohanvást és könny-szakadva szaladok a lejtő aljára és tuszkolom a köveket visszafelé, mázsás kősziklák, zsákokba összegyűjtött zúzalék, jöhet bármi, emlék, szívet markoló találkozás, szemet lesütve, fejet elfordítva, és ezzel is bizonyítva, hogy igen, észrevettem, és levegőnek nézem. Egyébként én akartam így, és ma sem tennék másként. Ha lelöktem a sziklát szó szerint érzem a gördülést, hallom is a sziklák robaját, és szárnyalok, szelíd és mosolygós vagyok, elfogadom magam, helyem a világban, nem fáj semmi, boldog vagyok. A következő pillanatban már omlom is össze, szaladok, tuszkolom vissza a sziklákat, hogy ismét kő -nehézzé váljak, cipeljem az ötven kilómat, mint mázsás terhet, vonszoljam a napokat és zuhanjak már délután vagy kora este az álom, a jótékony és feledtető álom karjaiba, kizárva mindent és mindenkit. Amint gyógyultnak nyilvánítom magam, megnyugszom, majd minthogy tényleg a rosszra is rá lehet kapni, mint a jóra, már a kishitűség karjaiba vetem magam, nem hiszem a jót, és azzá a rosszá válok, amit gondolok. Aztán újfent átértékelem az egészet, és úgy döntök, ennél én azért jobb és szebb vagyok, napokra száműzöm a gonoszkodást, az ármányt, a nehéz, földre húzó gondolatokat, a kicsinyességet és kishitűséget, és újból magam vagyok magam. Találtam szövetségeseket, barátokat, gyűjtöttem ellenséget, bár abszolúte nem volt szándékomban, most is vallom, hogy velem vagy ellenem van valaki, másként szortírozni nem tudok, bár kicsit fekete-fehér, de nem számít, más nem fontos. Nem tudok alakoskodni, mosolyogni, aztán hátba szúrni, fogalmam sincs hogyan kell. Kardozom én eleget még magammal is ha kell, és megvívok még ha lekardoznak is, istenem volt már ettől rosszabb is talán. Egyébként tényleg nem tudom, mivel tudnék tökéletes agymosást végrehajtani, és új, tiszta lappal indulni magam előtt. Nem, nem mások, magam előtt. Félek is néha, mert bármennyire is nem szeretném, néha még mindig elöntenek az emlékek. Sikítva menekülök ilyenkor a sarokba önmagam elől, ez egyszer nem tudom mi lenne a jó. Aztán helyre ugrik a világom és megy minden tovább. Valami külső démon ledönt ilyenkor, és lélek-szakadok, és futok le a mázsás sziklatömbökért, hogy a szívemre dobjam, és kezdődjön a vonszolódás. Furcsa dolog a szív, hatalmas tévedésekre képes. Vajon mi vitte rá egy ismerősöm 18 éves, kamasz fiát, hogy az életét eldobja a szerelmi bánatában? Vajon ő milyen mázsás, legördíthetetlen kőtömböket cipelt, amúgy biztosan vérző szívén? Nagyon elgondolkodtatott és megdöbbentett az eset, mert ez is csak bizonyítja mennyire sebezhető a szívünk, és hogy tud szakadni, vérezni, fájni, de lángolni, szeretni, vágyni, és elfogadni, kiteljesedni is ugyanúgy.Mit vitt a fiú magával, és mit hagyott a túlélőkre? Örök lelkiismeret furdalást, hogy nem érették meg, bár külső nyoma neki sem volt a fájdalomnak és szenvedésnek. Nekem sem volt. Leheletnyi smink, gondozott frizura, ápoltság, kornak és korszaknak megfelelő divatos ruha, mértéktartó, nőiesen szexi, se parfüm a a fül mögé és a dekoltázsba, mosoly-kövület az arcon, csillogó tekintet. De hogy a mélyben milyen harcot vívok, még önmagammal is ha kell, azt senki sem tudja. Mondjuk nem is kell.Ennyi titok nekem is jár...
|