Gyertyaláng Napok óta gyertyát gyújtok esténként: mintha valakiért, valamiért tenném. Mintha búcsúznék: nézem a büszke-magasztos-lángot, fény-auráját, hívogató-csalogató fényét, hívását, hogy fény legyek, sugárzó, csalogató, csábító, megigéző, bátorító, suttog: menjek vele, hívogat, magába zár, elfogad. Nem kritizál, nem ócsárol, nem magasztal, nem dicsér, elfogadja, létezem, még ha villanásnyi is életem. A láng megbűvöl, forró, mégis hűsít, pillanatba sűrít létet, teret, időt egyaránt, elbódít, hogy magamhoz térítsen, int, hogy észre térhessek, anyagi szintre léphessek, mert megint túl- és kiléptem önmagamból, szét kell néznem, hogy észrevegyem, visszatértem, hol jártam most gondolatban, tengert gázoltam, hegyet másztam, sivatagot hódítottam, kezem a forró homokba vájtam, apró csillagokat kergettem, Holdistennővel keringőztem, szerelmet kerestem, fagyott-kihűlt szíveket messze elkerültem,kacagtam és sírtam, könnyeim gyöngyökbe zártam, szív szakadtam,megújúltam, csók-ízt felidéztem, messze jövőbe tekintettem, kitisztultam, földre szálltam, angyal lettem, szárnyam vesztem, a szobám alakját újból fölfedeztem, éreztem a gyertyalángot, fölé hajoltam, minden erejét magamba szívtam. Ember lettem újból, újra, hibáim is visszatértek, reményeim, álmaim mind-mind mellém ültek, szép gyertyalánggal együtt csillognak és villognak, nem szűnnek, mert nem engedem. Legyen szép estéd neked, s nekem...