Az apró karmocskák alattomosan támadnak, belülről, kivédhetetlenül, tejszerű közegbe vonván a külső világot, mintha úsznék valamiben, közben a szédület a fülzúgással óriási zajjá dagad, belemerülnék, engedném magam, hátha legyűröm az ólmos fáradtságot, az erőtlenséget, a hidegrázást és ha megráznám magam hátha a láz is kibújna belőlem. De csak fekszem, mert erőm sincs felkelni, érzem hogy borítja el a torkom megint a gyulladás, és még mindig nem tudom mit is kellene elmondanom, mert már levettem mindent, ami teherként nyomott, néha szíven szúr még valami, ami már szinte nevetséges, mert csak én tartom életben a bonyodalmat. A torkom mélyén a garat alján mintha valami gombóc feküdne, lenyelni képtelenség, kiköpni is. Nézem a holdat miként vonja ezüstbe az estét, szinte tolakodón fekszik mellém a párnára, hív, vonz magához, magába zárna, ha engedném, még a délelőtt sem tudja kiűzni a sürgetést, ha a holdra léphetnék talán minden kitisztulna. Eszembe jut mennyire vágyom a sivatagot, a tengert, a sós vizet, és  csak az apró harangocskákat figyelem amit az erkélyajtóra kötöttem, és kellemes csilingeléssel jelzik a nyitódást, mellette az álomfogó lustán terül szét, kényelmesen, mégsem fogja vissza az álmokat. A láz is lassan terjed szét bennem megint, és képtelen vonalakat rajzol a plafon fehérjére, körvonalazódnak, összekuszálódnak, kisimulnak megint, egy kezet érzek a homlokomon pedig most egyedül vagyok, összehúzom magam a takaró alatt, becsukott szemem mögött a fényeket figyelem, lassan elengedem magam, hátha  az apró karmocskák, amelyek annyira ködbe vonnak talán hamarabb eleresztenek és engedhetem végre a télnek, hogy szivet nyissanak és adhassak fényt, hogy kaphassak fényt és színeket.