A nap fáradt arany sugárral próbálta áttörni a szmogot a város felett, utolsót lobbant és lemondóan legurult a látóhatáron. A  csillagok hasztalan próbálták a felhőket áttörni, igyekezetük hiábavalónak bizonyult.- Segítség - suttogta Kis Csillag a legközelebb hozzá lévő bolygótársának, de nem talált viszonzásra kérése. -Segítség- suttogta újra, a remény átizzította és újból fényesen ragyogott, fényesebben, mint valaha bármikor. Sóhajtott, kihúzta magát, megrázta, apró ezüst-szikrákat lobbantott szét. Holdistennő ismét melléállt. - Itt vagyok, gyermekem, ideje, hogy megkeressük a szeleburdi Holdleányt.- bólintott, és féltőn fogta Csillag kezét, mint a gyermekét, aki félő, hogy kiszalad az útra az autók közé. Csillag bohó volt, énekelt, ragyogott, aprókat szökkent, izgett és mozgott, nagyon vágyta látni Holdleányát. Várta a találkozást, beleszédült az izgalomba. Holdistennő is izgult, nem tudta vár-e még rájuk a Holdleány, vagy már teljesen megkövült a szíve, és nem ismeri fel őket. Nem akart csalódást okozni sem Kis Csillagnak, aki végre visszatért, mert hívta, sem Holdleánynak. Az ablakhoz simultak hát, nézték a lányt, aki ugyanazt a bohó szőke-tépett frizurát hordta, mert egyszerűen ez fejezte ki önmagát, szíve nem vált kővé, dehogy még sebezhetőbb, még vágyóbb, és elvágyódóbb lett, megmaradt a szókimondása, a naívsága, a becsaphatósága, a mesevárása, a föld fölé emelő, elvarázsoló saját, külön világa, ahová bármikor bemenekülhetett, ha már a hétköznapok súlya a vállára feszült. Így hát az ablakhoz lépett, kitárta szívét, és hagyta, hogy Csillag és Holdistennő csendes örömmel belészálljon, átjárja a mesevilág, a csillagvarázs. Mosolya kisimult, a találkozás újbóli öröme szívderűvel töltötte el, ismét maga volt. Holdistennő megnyugodva tért vissza felhőpárnájára, óvatosan még apró hópelyheket szórt a sötétedő város fölé, hogy lámpák fénye ezüst csillogással köszöntse az új világot. Csillag ismét hazatért.