Gondolatok kavargó óceánja2011.01.26. 15:48, csárádi edit
Néha, ha megengedem magadnak azon luxust, hogy hagyom csapongó képzeletem és kavargó gondolataim szabadon áramolni és nem kötöm meg makacsul, hogy mire szabad és helyes, és mire nem helyes gondolnom, ha hagyom, hogy a maró önvád és a játszi öröm váltakozva follyon át rajtam miközben külső szemlélő annyit láthat csupán, hogy egy pillanatra letettem Szabó Magda Ókútját, mert szinte az írónő a lábamnál ült, és gunyorosan hunyorgott rám, mikor szíven ütöttek szavai, a betűk összefolytak, mert a hang ugyanúgy a fejemben viszhangzik, ahogyan Magda írta, a gondolatok lassan összeállnak és le kell ülnöm, és kiírnom magam. Esetleg főzök, takarítok, tanulom a németet, váltakozó szorgalommal, sétálok, dolgozom, mosolygok és sírok, nézem Exupéry-t a tévében, felveszem, majd leteszem Marquezt, mert a szavai súlyosan, némán koppannak mellettem, és hagyom a gondolataim szárnyalni, kusza emlék-foszlányokat dédelgetek, fájókat és szívet melengetőket. A lelkiismeret-furdalások rohamait ugyanúgy tűnődve szemlélem, mint a csókok emlékeit, a volt szerető illata egy pillanatra az orromban lapul, hogy átadja helyét az önvádnak, hogy nem voltam körültekintőbb, és nem vettem észre a jeleket, és hagytam a szívem megtaposni. Minthogy minden eleve elrendeltetett, már nem fáj, csak furcsa még néha, és ha visszanézek a kislánykori önmagam látom, aki mindenáron szép és okos kívánt vala lenni, és a kamaszlányt, aki önmagát nem lelte, és a felnőtt nőt próbálom keresni, aki visszanéz a tükörből, nagy zöldeskék szemekkel, szőkére szelidített tincsekkel, a lelkem próbálom összerakni, keresni a puha sarkot, ahol önmagammal békét köthetek. Súlytalanul lebegek, nem fáj a lét, most elkerülnek a földrehúzó szívfájdalmak, szinte kívülről elemzem gondolataim. Tetteim helyességeit próbálom mérlegre tenni, létem valódiságát érezni, a lelkem gonoszságait is hagyom lebegni, önzőségem, magamba zárkózásom is felötlik, és lélekben kacagok, a rég hallott, mindent betöltő boldog kacagással, ami irigységre adott okott, pedig nem sejtettem. Még mindig nem tudom mekkora kört húzzak magam köré, és kívül állok néha, még magamon kívül is Most már tudom mit éreznek a csillagok a messzeségben, a csillagmagány átjár, de nem keríti hatalmába lelkem, megízleltem, kipróbáltam, számba vettem, megyek tovább, közben a tengert érzem a bőrömön, a hajamból sós vízcseppek hullanak, hallom a sirályok vijjogását, a kikötő dízelfüstjét, alámerülök, magába fogad a mély, kimossa az ártalmas gondolatokat, megtisztít és elfogad, elringat és messze tájakat mutat, indulnom kellene súgja és átad a sivatagnak, ahol a homok szintén simogat és befogad és súgja, itt otthon vagyok, benne-általa. Messze, fennt a magasban a kétszárnyú repülő motorja betölti a lelkem. A földi szinten pedig kézbe veszem újra a könyvet.
|