Konokul, makacsul összeszorított ajkak, ráncolt, fájón összehúzott homlok, szemek, melyek a megvetést oly kifejező-híven tolmácsolják, sugározzák, hogy megfagy kire ránézek, és az érzés...a düh, amely lüktetve könnyeket tol szemembe, az idegesség, amely szinte szétrobbantja a gyomrom,a fémes-jeges íz, amely az agyamig hatol...Ilyenkor nem számít tér s idő, egyén és helyszín, úgy szakad ki belőlem a fájdalommal kevert düh és harag, hogy önmagam félreteszem, csak az indulatok éltetnek, jobb is ha nem látom kívülről magam, reszkető szájjal, minden lefojtott indulattal, ami nem bírta tovább a bezártságot, engedem a jogos, esetenként vélt jogos dühnek, dacnak, haragnak, hogy tomboljon, mert a feszültséget lenyelni csak ideig-óráig, olykor akár heteken-hónapokon-éveken át tartani-nyelni bírom, van viszont egy pillantat, szinte egyetlen pontba sűrítve, mikor megáll az idő és valami ami én vagyok és mégsem, birkatürelmem köddé válik, angyali béketűrésem köddé foszlik, a szemem a kétségbeesett düh elvakítja, a félelem, hogy ilyen maradhatok még jobban ingerel és bőszít és elveszi maradék józan eszem. Gonoszul megválogatott, és feltörőn megválogatlan szavak, melyek tőrdöfésként hatnak, szakadnak fel belőlem. Legtöbbször a kétségbeesett tehetetlenség váltja ki belőlem, a teret, amelynek magam szabta határait időnként összébb húzom, vagy kifelé próbálom tolni, és élethelyzetek, amibe csak úgy beletörődni és elfogadni nem tudok, szabadon szárnyaló lelkem nem képes elfogadni csak a vak, tomboló, semmit meg nem oldó, tehetetlen, romboló düh útján. A harag amint kibukott belőlem szemvillanás alatt szertefoszlik, magam sem értem ilykor a percekkel ezelőtti tombolást, a lelkiismeretfurdalás kínoz sokáig, mert lehet, hogy megoldhattam volna okosan, kultúrember módján, leülve, megbeszélve, mégis alulmaradtam, vesztettem, mintmár oly sokszor életem során, és az igaztalan vereségekbe a mai napig nem beletörődve, naiv vagyok, kijátszható, mégis az igazam megvédem, akkor is, ha nyilvánvalóan vesztettem. A könnyeket hagyom, szétmázolni felesleges, a fémes íz bántó utóízt hagy a torkomon, a reménysugár marad csak, hogy a bocsánat angyala, az idő, vagy a feledés borítja be a fájó adott-kapott sebeket megúnt szürke pókhálóvá foszlott fátylával...