A kelő nap szinte kirobbant a házak fölött, úgy áradt szét bennem, mint a tavasz új világot ígérő lehelete, a fény elvarázsolt, elborított, lecsukott szemem mögött vakító sárga korongként lüktetett, a párás ablakon szivárvány cseppenként folyt végig a napsugár, az égbolt tavasz kéken tündökölt, a hóvirágok szerényen lehajtott fejükkel tüntetőn virítottak a szemétkupacok között és  a mindent elborító kutyaszaron, és megható igyekezetük is súgta a szép élet reményét. A levegő balzsamos volt, a a vad szelek nem jeges iszonyatként, hanem áramló kedéllyel, vidám zengéssel fújták, szaggatták az ágakat, a fennakadt kidobott szaloncukor papír darabkák színesen zörögtek. A fény világa szinte fájón szúrta szemem, végigsiklott rajtam, a heteken át tartó szürke-borongós köd egy pillanat alatt elfoszlott, a köd, amely úgy ülte a szívem, mint egy fojtogató sál, egy pillanat alatt semmivé vált. A széllel az eljövendő idő szelíd bólintását láttam talán egy pillantatra, a hívást, az égbolt mintha ölelt volna, a nap magához húzott, szelíd fény-csókot rajzolt homlokomra, a szelíd béke és a vad vágyak ígéretét, az álmok erejét, az álmok erejét, a reggel varázsát, a hétköznapok harcainak nehezen, de elviselését, az élet igéretét, beborított, mint Shelley írta: " egy színes fátyol, amit életnek neveznek, akik élnek." A csend tapinthatóvá vált, kézzelfogható nyugalom áradt szét és a napsárga ragyogás könnyeket csalt szemembe, a világom néha oly fájó, időnként ellopott kusza boldogság-töredékeit- a szívem könnyeit..