Engedd magad a nap végének: dőlj hátra, lazíts szépen, érezd magad egy pillantatra... Újból telihold van, megint sok-sok nap múlt tova. Az este szépen ereszkedik, csöndeskén, ahogy illik, elnyugszanak a nappali zajok, a bagoly is felriadt, nézed a háztetőkön hogyan siklik már az árnyék, jó ez így, mert béke van, körülötted most nem játszanak háborút, nem engeded a tv képernyőjének, hogy hosszasan csak téged bámuljon, kizártad a híreket. A sötét lassan szétfolyik az ismert bútorokon, még jobban ellazulsz, várod a teliholdat. Az Álom puha léptekkel oson mögéd, lefogja szemed, és a vak, buta Véletlennel kart ölt. A Véletlen kitátja hályogos szemét, hosszú csuhában, igazi varázslónős sapkában, palástban botladozik, hosszú, göcsörtös botjával hadonászik, és akit el- és le-talál ütni... Nem tudod vannak-e véletlenek, van-e szerelem első látásra és hasonlók. Most csak vársz és a csapongó Véletlen és a puha léptű Álommal kart öltve bolyonsz életed bejárt és még járatlan övényein, érzed, ahogy a telihold ezüstje végigfolyik rajtad, hideg, mégsem dermesztő ezüst-ragyogásba fogja szíved, minden varázsával egy pillanatra eggyé válik veled, hogy te is hold lehess egy pillanatra, különválhass-összetartozhass egy ici-pici pillanatra, és kéred a vak Véletlent, hogy kellő időben, kellő helyen terítsen le botjával, bár már akkor az már abszolúte nem véletlen...Éled az életed, várod a csodát, bár már tudod, érzed, hogy a hold már ettől többet semmiképp sem adhat. Vissza szelidülsz hát, szíved ismét lecsendesül. És a következő teliholdig szívedben őrzöd az ezüst holdsugarak minden erejét és varázslatát...