Az álom felriaszt és kapkodva levegő után szomjazom, életem kusza vonalait próbálom kibogozni, régi, fájó elfeledett-elásott sebek felszakadnak, újakat is melléjük rakom, hadd fájjanak együtt, szakadjon szív,  szakadjon lélek, könny-pataknak sem álljuk útját, romboljon csak ahogy kedve tartja...a régi emlékek fájón emlékeztetnek, mégha hittem is, hogy eltemethetem őket, előbújnak, kísértenek, futok,rohanok lélekszakadva, magam elől leginkább, aztán az álom visszahúz megint, árnyalakok közt bolyongok, vasúti töltéseken gyalogolok órákon át, menekülök fejem vesztve,hatalmas táskákban lim-lomokat cipelve, óriási veszett kutyák vesznek körül, nekem rontanak, combom marják, sikítok talán, nem tudom, fájdalmat nem érzek...szülök, nem először, talán nem is utoljára, kislány, a neve: Szellő, miért nem tudom, magas, barna férfi szorongatja a kezem közben, és suttog: minden rendben, fölriadok egy másodpercre, hisz ez csak álom, és süppedek is vissza, halott orszlánok arccal a földnek szegélyezik a hegyi szerpentint, keskeny úton valaki autót vezet, hátrafordul, arca nincs, még álmomban sem merek autót vezetni...a tenger hív, zúg morajlik, a sivatag susog, lebegek, szállok, súlytalanul, szárnyak nélkül, zuhanok, mámorító, őrült, vad zuhanással üres térben, majd szellemalakokkal, fehér ragyogás vesz körül, megnyugszom, béke van, majd káosz vesz körbe megint-önmagam keltette kuszaság, ködbe merítkezem, szürke, lélek-lehúzó ködbe, keresem magam, világom, helyem, kisimulok, görcsbe rándulok, az átélt álmoknak megfelelőn... riadok, a körvonalak helyrerázódnak, a macskám hozzám simul, a hajnal bekúszik az ablakon, megérint könnyedén, homlokon csókol, utamra enged... Álom pedig körbefon, ha akarom nem ereszt, ha akarom elenged... ha akarom szívem szakad, ha akarom felemel... átemel időn, téren, testetlen árnyakon, szívszakadáson, és igaz szerelmen túl valahol, messze, ahol vagyok és leszek talán...