A Tél játékos kedvében karácsony utolsó éjjelén puha, fehér takarót borított a városra, a hajnali derengést rózsaszínbe vonta Hajnal, mintegy a szürkületet ellensúlyozandó, tenyerébe apró hópihéket fogott fel, gyönyörködött különleges mintájukban, majd gondosan szétterítette a hófelhőket, hogy sokáig csodálni lehessen az égi áldást, a fák sóhajtva nyújtották ki ágaikat, csendes tűnődéssel nézték a havazást, a tavaszra gondoltak, a nagy ébredésre, amihez hozzátartoznak a tél lassú, néha nehéz, súlyos napjai, álomképeket villantva régmúlt időkről, az ágaik közt megbújó madárkáknak megsúgták a titkaik. Hajnal tűnődve állt a puha hóesésben, hagyta, hogy rendkívüli alapossággal kivitelezett frizuráját beborítsa a vatta-puhaságú hó. Csend borult a városra, a szokásos reggeli nyüzsgés elmaradt, az ünnep sétált végig a záporozó hóesésben, a színek összeolvadtak, a szürkület fehér-bíbor-rózsaszín árnyalata a lassan kúszó reggelt még álmosabbá tette, a karácsony nehezen életre keltett misztériuma puha lábnyomokat hagyott a friss hóban,  Hajnal csak nézte a hóesést, lassú, hosszú lépésekkel járta az utcákat, álmokat keresett, amelyek nehéz sóhajjal szakadtak fel szívekből, és szálltak fel magasan a csillagok felé, reményeket kutatott, el nem mondott, le nem írt szív-bánatokat, szerelmeket, kusza gondolatokat, szívdobbanásokat, egymásra találásokat, apró örömöket, kényszeredett, és meghitt beszélgetéseket, öleléseket, a csillámló hóesésben összegyűjtötte az érzéseket, majd a hófelhők fölé szállván szétszórta az egészet, és a rózsaszín derengéssel, a halkan lépdelő ünneppel kézen fogva táncolt, kacagott, hagyta, hogy az érzések, könnyek, bánatok, vak szerelmek, szívdobbanások a hóeséssel visszaszálljanak, a gondolataink között pedig megmaradjon az ünnep, amit néha eltakar közöny, magány, félmagány, a szálldosó hópihék tallán visszahozzák a gyermekkori karácsonyok varázsát, és meghittségét.