halk remény...2010.12.17. 16:44, csárádi edit
" Mert az élet egyetlen reszketés, hol valamiért, hol valami miatt...menjen körbe a gyűrű a világ végezetéig, ahogy Cassandra mesélte, mert a Sors, az aranynyilú szökken eléd, és odalesz a remény, az eredmény és lehetőség, mint gyenge gida, beledermed a lét, legelészni felejt, hisz nézi szikraszemével mérve a távolság szűk ívét sárga oroszlán." / Szabó Magda: A pillanat/
Betonszürke felhőbálnák, kristályos, tündöklő hókristályok, egyedi, utánozhatatlan, megúnhatatlan, mégis szívet nyomón fájó, hiányérzetek gyötörnek, néha Endre úszik elém aranyszín glóriával, mosolyogva, kezét kinyújtva, boldogan, álmomban susog, hogy ne féljek,és én tudván tudom, hogy már nem él már, aztán Andri áll előttem az idő végtelen alagútjából a régmúlt és közelmúlt félhomályából, félmosollyal, csillagszeme ragyogón betölti szívem, szúr, fáj, fölém hajol, hogy nevetése, illata összeborzoljon, szívet szakítson, sikítanék, de nem lehet, sírok, de a gyémántkönnyek nem hozzák elém, Magashegyi Undergroundot hallgatok,majd Magna Cum Laudét, hogy még jobban fájjék a visszahozhatatlan, a megismételhetetlen, a Szabó Magda által leírt pillanat, amelyre félholtan is fel kell kapaszkodni, mert nem jön újra mifelénk... a Sorsra gondolok, ami szerintem félholtra röhögi magát látván erőlködésemet, mert tudván tudja kijelölt utam, és vakon vágyódó szívem hiába szakad, ha a pálcát tartó kéz más irányt mutat.." Az emlékezésnek saját mozgástere és röppályája van, s mindig kineveti pár évtizedre tervezett halandó kezemet, amellyel hárítani vagy idézni szeretném. Azt konzervál örök érvényűen, amit ő tart lényegesnek, s maga dönti el, mit mikor vetítsen vissza belőle. Az emlékezés nem komputer, nem ismeri a szoftver fogalmát, nem is tűri, hogy bármi nem maga választotta mozzanatot beletápláljanak, életem által valóban lényegesnek érzékelt momentumait viszont akkor is megőrzi, ha nem érzem kívánatosnak, s éppúgy nem ismer irgalmat, mint az igazság."/ Szabó Magda: Lukács evangéliuma/ Igazság... mindenkinek a magáé, nekem a sajátomé... sohasem ítélkezve, csak a pillanatot érezve, amit nem lehet kiszámítani, csak felismerni...a sumér varázsigékre gondolok, csak suttogom magamban, mert kimondani veszélyes, mert túlsággal híven tudva a természetfeletti meghökkentő hatalmát, Holdleány lévén szívem súgja mit kellene tennem, összezavarodtam, már megint, mint életem folyamán oly gyakran, a földre sújtottan hajolok meg mindenkor az előtt, amit sem befolyásolni, sem megváltoztatni nem tudok... félek, mert kiegyensúlyozott mosolyom, belső nyugalmam megint eltűnt, hogy nehezen, vak sötét alagutakon járva megtaláljam ismét magam-magam... te a Hold Lánya vagy suttogja Lilith, a sötétebbik felem, mert lát, érez, a Reményt hívom, a halk szavút, a macskaléptűt, a bölcs mosolyút, hogy magam legyek ismét saját önmagam, a varázsos, a szelíd, halkszavú, álomkönnyű, nő vagyok, s erre mindenkor figylemeztet, nem csinálhatok butaságokat.. s Remény a tündeszárnyú, angyalléptű, varázsport hint körém, hogy csendessedjen szívem vak, őrült tánca, megtaláljam helyem, világom, benne mosolyom, halkan dúdolva kört húz körém, csillámport szór gyémántkönnyeimre, álmaimra, s szelíden, lehajtott fejjel kérem ismét, hogy segítsen... magam legyek, ismét és a sumér ősi isteneknek csak szívemben suttogom kérésem...
|