A Hajnal megúnván a téli egyensötétet visszavette pálcáját, elűzte a ködös, szívszorító fekete korai órákat, a napok óta hideg esőtől áztatott kora telet, kitakarította az ég alját, bíbor-bársony-arany-narancs ruhát varázsolt, szétterítette szőke hosszú haját, ábrándosan körülnézett. Nézte a Tél miként rajzol jégujjával képeket a pocsolyákra, a patak szeméttől fulladozó partját hogyan festi dérfehérre, nevette a baglyot, mert reszketve huhogta a telet, álom-halkan végigsuhant a városon, fényvarázst tükrözött az ablakokon, felhőkkel játszott az égen, meg nem únván a színkavalkádot, színeket dobált a reggeli fagyos-párás leheletekbe, majd átcsillámlott a felhőkön, csókot dobott a reggelnek, habos-kék, lila-fodros felhőköntösét utoljára széthúzta az égen, szivárványszín ujjával megsimogatta Holdleány szívem, utamra engedett. Gyöngyszín mosolyt kaptam tőle búcsúzóul, lelket simogatót, ábrándost, könnyű gondolatokkal telit, reményt keltőt, vágyébresztőt, titkos tudással telit. Könnyű aranykézzel megsimította hajam, arany-narancs fénnyel borított és magára húzván felhőtakaróját, aranyhaját gondosan elrendezve eltűnt: belesimult a reggeli aranyzuhatag fényözönbe...