1.
Minekutánna a tekéntetes Szerkesztő urnak megi-gyirtem vót, hogy ha elmenyek a feredőbe, hát oztán onnót vajeccer irok es, elig szállottam bé a Remén’be, minnyá leülék a székre, oztán irni kezdék.
Hála Istennek megvónék, mán amennyire lehet, met a lábajim erőst nyilaldoznak, menni es elig tudok. Azt kérte vót a tekéntetes ur, mikor Szentmiklóson találkozánk, hogy mitől fájnak a lábajim? Hát ezt mán én se tudom egészen biztoson, met az ejisze abból kerekedett, hogy Szentgyörgy nap után való második éjjel erőst esett a zesső, oztán a víz béfojt a ház tetejin, s eppeg a zén ágyamba fojt, oztán met nem vót más fejérem, hát abba kellett, hogy hájjak; ejisze akkor hültek meg a lábajim. Ojan nyilallások mennek a farcsokamtól lefelé, hogy menni es csak akkor tudok, ha süt a nap. Elig két napja érkeztem meg a feredőre, s minnyá ágyba kerekettem, met itt furt ess a záldás. Ma es csak erőltetem magamot a fennülésbe, de esment lefeküszök, csak eppeg ezt a küs levelkét irjam meg. Hogy vagyon becsüs csalárgya a tekéntetes urnak? A zételen nem vót-e tüz?
Azt hallám egy szemiklósi embertől, hogy a tekéntetes ur es betegeskedik. Elig hivém el, de mán nem es csuda, ‘sze’ furt ess a zesső. Hát még csak azt akarom megirni, hogy ha a tekéntetes ur béjőne a feredőbe, hát nehogy a Közrezen jőjön bé, met ott akkora kövek vannak, mind a gyitraji harang, s a szeker ugy essze-vissza rájza a zembert, hogy elig tud réta ülni. Münköt es hánya-vete, penyét mü kasos szekeren jövénk bé. Mán tekéntettel a betegekre, egy küssé kijavithatnák ezt a zutat, met a’ mán méges szégyen, hogy két falu ijen döcögős uton mennyen bé a feredőbe. Azétt valahogy méges béereszkettünk a lűtőn, de a Vak Péter házánál ugy megfutamodánk eccerre, hogy a szekerrud egy miccre esszetörött, s elig tuttuk egy kötőfékkel esszebogozni. Most én a Remén’be vagyok Están sógorral, met még szobát nem kapánk, ojan erőst derágák azok. Están most es szobát keres, de nem hiszem, hogy kapna, met én ugyse adok a feredőidénre egy szobáétt tiz forinnál többet, inkább menyek a Tanácsházba, ott ingyen es adnak szobát. Még irnék, csak azétt nem irok met a pincér hojza a zebédet, oztán meghűl, ha hamar meg nem eszem. Ha Están kap szobát, akkor esment irok.

2.

Minekutánna látám, hogy becses ujságjába elébb küdött levelkémet kinyomatá, hát irok nehán sort, hogy a tekéntetes ur es tuggyon valamit a feredőről, oztán azok es tuggyanak, akik a zujságját olvajsák. Hálá Istennek Están es kapa szobát ahajt a Diszkapu mellett, de a zasszonság, akiktől ki akarta venni, hónapjára husz pengő forintot követele érte. Hát mondám, a kuráétt mán elszámolom azt a husz pengőt, egye meg a fenye, s ecceribe ki es fizetém neki, de elig tudék odavánszorogni a Remén’ből, ugy nyilallottak a lábajim.
– Mán e’ nem jó – mondám Estánnak – met ha még a feredőbe es igy fáj a lábam, akkor inkább haza menyek.
– Várjon kijed – mondá Están – met a’ nem jöhet meg magától, még ferenni es kell.
– Há’ hol fereggyem? – kérdezém.
– Há’ a lábba – mondá Están.
– Mibe? – csudálkozám.
– A lábba – erősköde.
– Hát a’ mijen – fojtatám.
– Az ojan – magyarázá Están – hogy kijed elmenyen a bálházba, oztán ott veszen jegyet, oztán aval elmenyen a lábferedőbe, s ott belékucorodik a ziszabba.
– Bánnya a súj – mondám – hát gyere sógor, ejisze kejzük még ma meg a feredést.
Erre el es eregelénk a bálházba, s ott bényitánk egy szobába. Hát ott egy almáriom forma mozsikáló mesterség vót, oztán egy fájin küsajszon a zujjait billegtette réta, s hezza csárogott.
– Netene! – döfém meg Estánt – ‘sze’ ijen nekünk es vagyon honn, s csak mennyek haza, meg es poróbálom, hátha az es szól, ha billegetem a zujjaimmal.
– A’ meglehet – felelé – hogy es nem vevé ennekelőtte eszre, be jól eltőtöttük vóna vele a züdőt; hanem ejisze kérjünk mán jegyet ettől.
– Aggyon sza jegyet a lábba – mondám a küsajszonnak.
A se szó, se beszéd, tovébb mozsikála.
– Ájjon sza meg – mondám – há’ mán ha jegyet nem ad, hujza el legalább a zén nótámot.
Erre a küsajszon erőst elveresede, s nem csármált.
– Há’ mejik a maga nótája? – kérdezé finnyáson.
– Várjon egy küssé – mondám – minnyát elfujjuk.
Aval leülénk a zalmáriom elejibe, egyet huzánk a zévegből, oztán Estánnal ketten elkeztük funi, hogy aszongya:

Bánat, bánat, csukros bánat,
Métt raktál szüvemre várat?
Métt nem raktad ojan helyre,
Honnót madar se jő erre?

Itt esment huzánk a zévegből, oztán futtuk tovébb:

Azét raktam oda várat,
Hogy magad es megpróbájjad,
Mijen a szübéli bánat.

A küsajszon erre erőst jóézüen kacagott, s aszonta, kejzük előről. Mü el es keztük, de második sorig se mentünk, egy rendér jöve a szobába.
– Mi’ csinálnak kijetek itt? – kérdé.
– Há nem lássa? – felelé Están – énekelénk.
– Kövejsenek – kockáztatá meg.
– A lábba? – töpém a cipejire.
– Semmi elejibevetés – mérgelőde – egy-kettő jöjjenek, mennyünk a zirodába.
– Eppeg oda akaránk menni – mondám – met jegyet vátunk a lábba.
Evel megindulánk, de én hátra maradék, oztán veték egyet a szememmel a küsajszonnak.
Ő es vissza kacsintott ejisze, met erőst kacaga.
No bémenénk ennekutánna a zirodába. Elől ment a rendér, s valamit suttogott egy szakállas ur filibe. A szakállas erre hezzánk fordult, oztán aszonta:
– Hogy hijják kijeteket?
Estánt megdöfém, s ő ki es monta nagybátoron:
– A zén nevem Kecskés Están, s ez a komám ehet Siró Laji, egyébként métt kérdi?
– Azétt – felelé – hogy mit kerestek kijetek a zongora szobába?
– Mija fenye? – montam – nem es tuttuk, hogy a’ mijen szoba, met mü jegyet akaránk venni a lábba, oztán hogy oda kerülénk, hát a mozsikáló küsajszon erőst ellágyitta, s ahajt énekelénk neki egy székej nótát.
– Há’ magok ferenni akartak? – kérdé a szakállas ur.
– Met nem? – felelém – ferenni hát, még penyét a lábba.
– Oztán meddig marannak a feredőn? – faggata tovébb.
– Ameddig jól esik – fojtatám – vaj nyóc-kilenc hétig.
– Ja, ja – dünnyöge a szakállas – akkor kijetek kurta-skát es kell, hogy fizejsenek.
– Hát a’ mi a rossznyavaja – szóla közbe Están.
– A kurta-ska az kurta-ska – felelé a szakállas – másodosztájju családfő öt meg öt, a’ tiz. Fizejsen sze tiz koronát.
– Mán én nem értem a dógot – szólalék meg – de a’ mán méges szégyen, hogy a zur másodosztájba hejjeztet münköt; mán én elsőn vónék, meginstálom a zurt, s ejisze Están es.
A sógor es hejjesele.
– Nincs baj – veté közbe a szakállas ur – első osztájon hét meg hét a’ tizennégy. Kijed es fizejsen tizennégy koronát, esment Están sógora es.
Én teketórijázék még nehán percig, nem es akarék fizetni, ‘sze‘ azt se tuttam, métt fizejsek, hát eccerre csak csergetni kezd valami láda a falon. Erre a szakállas ur látom, hogy felszökik a székről, odafut s egy likas karikát, hogy leakaszt egy szegről s a filihez dugja, kijabálni kezd:
– Haló... ó hal...
– Ejisze valakije meghót – sugám Estánnak – jobb leszen, ha menyünk.
Indulánk es kifelé, de a rendér megakaszta. Én megdöfém, de mégse ereszte. Mig ehejt nyüszkölénk, a szakállas es elhallgatott, s letevé a likas karikát.
– Áhá, barátim! – fordula hejzánk – kijetek, mig én telefonyálék, meg akarának szökni!
– Mán meginstálom a zurt – mondám – mü becsülletes emberek vónánk, hanem hallók, hogy miket kijabált a küs ládikóba, hát azt hittük, valakije meghót, s nem akarók ahajt kesergetni.
Erre a szakállas ur kacagni kezde, rossz szüvü ember lehet.
– Nincs baj no – felelé – hát csak le kell fizetni a 14-14 koronát, oztán nincs baj.
– Hát azt mire? – kérdém.
– Hét korona gyógy, esment hét korona zenedij – felelé.
Sógort megdöfém s morrogni kezdtünk, de azétt kifizettük a küs pénzt, s még egy jegyet es vettem három koronával a lábba, de csak hónap feredek meg. Akkor oztán megirom, hogy mijen vót.

3.

Hát hogy essze ne vesziccsem a dógot, másnap a három koronás bilétával el es menénk sógorral a lábba. Ahajt erőst sokan vótak, s a feredős ur aszonta, hogy várjanak kijetek. Mü váránk es nehán percet, hát eccerre csak egy ajtó ahajt csára kinyílik, oztán azon egy igen termetes küsajszon jöve ki, s ugy teve, mind a mozdon a szemiklósi felülőháznál, erőst fútata.
– Ejisze odabé elfáratt – mondám Estánnak.
– Tuggya a faranc – felelé – azt se tudom mi van odabé.
– Hát jere, néjzük sze meg! – hejjesbittém.
Bé es menénk, hát ahajt a küs szobába két feredő kád es vót; egy fából, esment egy peléből. A fakádba penyét tisztán-tiszta sár vót.
– Most mán nem csudálom, métt izzatt ugy meg a za küsajszon – szólalék meg – met annyi mocskot mig levájt a testyiről, meg es izzadhatott.
– A’ nem mocsok – igazitta ki a feredős ur – met a mór.
– Mán azt mongya a zapjának – felelém – ‘sze’ Mór az ember, e’ penyét tiszta sár.
– De ez es mór – bizongatá.
– Mán akarmi, de mocskosnak elég mocskos, ejisze cigán mór – tóttam hezza.
A feredős ur, mire ezt kimondám, el es futott a káddal, s ahajt a feredő végibe egy gödörbe borittá. Ejisze mór es beléesett, met mikor visszafuta a káddal, abba tiszta száraz sár vót, egyeb semmi. Ahajt ezt es a csap alá taszittá s kezte ereszteni a vizt reja, amitől a főd erőst füstöle.
– Ájjon sza meg – kiátám – ‘sze’ a kád ódalába valami hegyes vagyon.
Bé es facsarintá egy miccre a csapot, s aszonta, hogy a’ szeg, s evel kapá magát, vett egy borvizes éveget, s aval a szeget beléveré a kádba, oztán esment kezte a vizet reja ereszteni, s közbe-közbe egy hegyest duga a kádba.
– Hát a’ mi? – kérdém.
– A’ Celbiusz – felelé.
– A’ ki? – mérgelődém – tá’ az es ember?
– A’ hőmérő – tanyitta – s azétt dugogatom ki s bé, hogy lám, hán Celbiusz legyen a viz?
– Méges huncut a német – fojtatám – met erőst paraktikáson csinájja még ezt es.
– Hohoho! – kezde bőgni a feredős ur, s hezzám futa – el es felejtém kijettől kérni a zorvosi rendelést.
– Ne teréfázzon – mondám – hát ugyanbizon miféle rendelés kell kijednek, ‘sze’ anélkül es tuggya mán a móggyát.
– Igen, igen – beszéle – de nem tudom, hogy kijednek mijen meleg vízre vagyon szüksége, s oztán nem es lehet itt másképp ferenni, csak rendelésre.
– Itt a biléta – kiátám – ezétt három koronát fizettem, s én ferenni akarok.
– Mán a’ nem leszen tes’vér – bőcsköde – hejába es nyüszkölünk, mig kijed nem hoz rendelvént, addig itt nem feredik.
– Jere, Están – fordulék evel a sógorhoz – mennyünk a zirodába s kérjük sze vissza a három koronát.
Aval elindulánk; hát elig lépünk tizet, eszreveszem, hogy ahajt egy nagy ketrecbe négy ember verekedik s erőst kijabál.
– Fordujjunk sza hejzok – mondám a sógornak – hadd lám, mi’ csinálnak?
Oda es menénk a ketrechez, hát abba két ember, egy küs gyermek s egy küsajszon lapátokkal laptázott, s ijeneket kijabáltak a bolondok:
– Pelé, rebi, esment, hogy fitting.
Eccer a küsajszon es hezzavágott a loptához, s akkor egy ur futni kezde, s aszonta, hogy aszongya: szőrti.
Mán a fenye tutta, hogy miket csármáltak ott essze-vissza, én, az igaz, nem. Ejisze farancijául monták. Annyit méges eszrevettem, hogy a zegyik ur erőst csal, met örökké fére ütte a loptát.
– Mán ezek erőst csalnak – döfém meg Estánt – s nem es csuda, met farancijául beszéllenek, aztot lájikus létemre es látom, s ne es néjzük tovébb, met még elhiszik magokat, jobb, ha lefelé menyünk a Remén’ előtt.
Están hejjesbitte, minekutánna töpém egyet a dorót ketrecre, oztán elindulánk a lűtőn le. Mikor a Remén’ elejibe értünk, eppeg akkor curukkola ki egy bemzi a gángból, oztán berrgetni kezde s egy miccre béfuta a lűtőn.
Egy katonasapkás urtol aki, a Remén’ előtt vót, kérdeztem es, hogy ki üle a bemzibe, s aszonta, hogy egyik egy herceg vót. Ejisze ez es hazudott, met eszrevevém, hogy még két bemzi van a gángba, s a zegyik erőst büdösitte.
Fenye portéka, s mán én semmiét se ülnék belé, met még ahajt elvetne.

(Jedzet. Hajjon csudát a tekéntetes ur, a tennap, amig ebédelénk, a kalapunkot, a zenyimet, esment a Zestánét, valaki ellopta a fogasról, s két rusnyát tett hejjibe, amijent a tótok viselnek. Most ezekbe kell járjunk, mig haza menyünk, de szégyejjük es e’ mián magunkot. Hát ijenyek történnek itt.)