AJÁNLOM AZ OLDALT
A 21. századi egységesülési folyamat (globalizáció) miatt a műfordítás elmélete és gyakorlata, a történetiség, kánonképzés mibenléte mellett, kortárs irodalmunkban előtérbe került[1]. Így az alábbi elméleti kérdéseket körüljáró tanulmányommal szeretném felhívni a figyelmet a versfordítás lehetőségeire, jelentőségére és kultúrateremtő szerepére, Kárpátaljára is kitérve végül.
Hogyan definiálhatjuk a műfordítást? Ha posztmodernül állunk a fogalomhoz, akkor így: műfordítás az, amit elfogadunk annak. Felmerül továbbá a kérdés: mit fogadhatunk el műfordításként? Véleményem szerint: egy szépirodalmi mű művészi átültetését más nyelvre[2]. Ám, ha a művésziséget vesszük alapul egy irodalmi mű fordításában, önkéntelenül is ellentmondásokba keveredünk, és rögtön megfogalmazódik bennünk a fordíthatóság, ill. a nyelvhezkötöttség problémája.
1. lehet-e verset fordítani?
A nemleges választ mindannyian ismerjük: egy fordító lehetetlenre vállalkozik, mivel két nyelv és kultúra között akkora különbségek vannak, hogy lehetetlen tökéletesen tolmácsolni egy vers hangulati, formai és tartalmi egységét a különféle asszociatív viszonyok sérülése nélkül[3]. A kissé kitérő választ ennek ellenére el kell fogadnunk: muszáj.
Egy átlagember ma anyanyelvén kívül jó esetben két-három idegen nyelvet birtokol. Ezeken szépirodalmi művek többé-kevésbé élvezhető befogadására képes. De, ahogy Szabó Lőrinc mondja: „Egyszer minden nyelvtudás véget ér, (…) biztosan rászorulunk a tolmácsra”[4]. Ennek okán jegyzi meg Vas István, hogy „a fordítás történelmünknek mindig komoly ügye volt”[5]. Ekképpen a versfordítás kultúrkényszere nem ütközhet kétségbe.
2. beszélhetünk-e fordítói hűségről?
A válasz nem egyszerű. Bizonyára sokan ismerik Benetto Croce elhíresült hasonlatát, miszerint: „A fordítások olyanok, mint a nők, vannak közöttük csúnyácskák, melyek hűségesek, és vannak közöttük hűtlenek, de gyönyörűek”. Természetesen, mint minden hasonlat, ez is sántít kissé. Akadnak, akik a forma- és tartalomhű versfordítások mellett törnek lándzsát, mások teljesen megkérdőjelezik a hűség lehetőségét. Már Kazinczy, Arany korában is felvetődött ez a probléma, a Nyugatosoknak két tábora alakult ki, és a kérdés, úgy látszik, ma is éles vitákat szül[6]. Személy szerint középtájon helyezkedem el ebben a disputában, mert igazat kell adnom a kétkedőknek (pl. Kosztolányi Dezső, Szegedy-Maszák Mihály, Kulcsár Szabó Ernő): a ragaszkodás a forma- és tartalomátmentéshez még nem jelent hűséget. Rabindranath Tagore példának okáért, bengáli nyelven írt kötött formájú verseit maga fordította angolra szabadversként, és nem merném kijelenteni, hogy hűtlen lett volna önmagához. Persze joggal visszakozhatunk is, mondván: Dante Isteni színjátéka tercinák nélkül nem hiteles, és egy ilyen fordítás rendkívül sokat veszítene az eredeti mű többletjelentéséből[7]. Az igazság az, hogy minden esetben a fordító dönti el, mennyire él a költői szabadsággal. Tény azonban: a formahűség része versfordítói hagyományunknak (szemben mondjuk a francia hagyományokkal). Azonban ahhoz, hogy fordítói hűségről beszéljünk, kell valami többlet, ami tulajdonképpen a fordítást egyszerre hű és művészi magyar verssé teszi. Ez pedig a lelki hűség.
Itt merülhet fel egy újabb fogalom, az ún. szép hűtlen elnevezés. A műfordításkritikában szép hűtlennek nevezzük az olyan fordítót, aki átültetésébe új fogalmakat, mozzanatokat, esetleg kis jeleneteket költ, mondhatni: a saját képére faragja az idegen költőket[8]. Hagyományosan Babits, Kosztolányi és Tóth Árpád adaptációit soroljuk ide. A fogalmat természetesen nem szabad mereven értelmeznünk, mert ha elfogadjuk, hogy a fordítás (újra)alkotás, a költőnek mindenképp bele kell tennie átköltésébe saját egyéniségéből valamit[9]. Kulcsár Szabó Ernő véleménye szerint a műfordítás akkor létezik, ha „a puszta közvetítés helyzetéből vissza tud térni az irodalomba, a nyelvi beszéd művészetébe”. Beláthatjuk, hogy „a műfordítás gyakorlata nem azonosítható sem az „értelemátmentő” rekonstrukció, sem pedig a „tónusmegőrző” egyénítés technikáival”[10] (kiemelések tőlem). Ilyen alapon mindenképp újra kell értelmeznünk a szép hűtlenek fogalmát, mert a tartalom- és formahűség eszménye ma már meghaladottnak számít.
3. a fordítói alázat
Mennyire érvényesülhet egy fordításban a fordító egyénisége? Magától értetődik, hogy teljes mértékben nem adható vissza egy idegen individuum, aki egészen más környezetben nevelkedett, és nem véletlenül születtek művei egy bizonyos nyelven. A fordító tehát itt is saját intuícióira van bízva. Babits szerint: „[a] műfordítás kétségtelenül úgy jó, ha nem venni észre rajta, hogy fordítás”[11]. Ilyen értelemben igaza van Babitsnak, mert ha túlzottan ragaszkodunk az eredeti vers mondatfűzéséhez, kifejezéseinek szószerinti fordításához, hangzásához, a magyar olvasó idegenkedve veszi kézbe a munkát, és elképzelhetetlen a diskurzus létrejötte befogadó és a magyar szöveg között.
Láthatjuk, hogy egy vers fordítása sosem egyenértékű az eredeti művel. Nem beszélhetünk végleges adaptációkról sem, mivel minden értelmezés egy adott költemény újabb horizontját hozza előtérbe, ezzel is gazdagítva a befogadó nyelvet és kultúrát. Ebben a felfogásban egy mű fordítása nem az eredeti művet helyettesíti, hanem az eredeti mellett létezik, mint önálló értelmezés.
Bár a szkeptikusok nem hisznek a fordítói alázatban, azért szeretnék néhány szót szólni róla. Egy jó fordító tisztában van azzal, hogy csak szolga lehet, akitől megkövetelik az alázatot, így nem célja saját egyéniségének ráerőltesse a világirodalomra, sokkal inkább azt tartja szem előtt, hogy lelki arculatán átszűrve minél többet átmentsen az eredeti alkotás művésziségéből. Ha elfogadjuk, hogy minden emberben létezik valamilyen közös humánum, a fordító feltárja az idegen szöveg alapján ezt a mélységet, majd érdeklődéssel, alázattal, olykor hűtlenséggel magyarítja a poémát, hogy beilleszkedjen irodalmi hagyományunkba.
Kitekintés Kárpátaljára
Kárpátalja magyar nyelvű irodalma adós az ukrán költészet tolmácsolása terén mind az anyaországi, mind pedig az ukrán irodalomnak. Kortárs ukrán költők művészi igényű magyar adaptációja, egy-két ritka kivételtől eltekintve, nem igazán fellelhető. Az ukrán klasszikusok újrafordítása is elengedhetetlen, nem csak azért, mert a magyarországi műfordítók többsége nyersfordítás és/vagy közvetítő nyelv (orosz) igénybevételével dolgozott, hanem mert a ma emberének mást mond egy klasszikus, mint az előző század (különböző ideológiai előfeltevésektől sem mentes) fordítójának, befogadójának mondhatott. A probléma viszont könnyen orvosolható: szükség van egy nagyobb terjedelmű, kétnyelvű antológiára. Ez a bilingvis gyűjtemény esztétikai és művészi jelentősége mellett gyakorlati célt is szolgálna: a Kárpátalján élő magyar kisebbség elmélyülését tenné lehetővé az ukrán költészetben, így segítve a párbeszéd kialakulását két nép, két kultúra között.
Ajánlott szakirodalom:
Szegedy-Maszák Mihály. Nemzeti irodalom és világirodalom a 21. században. (2004. febr. 23.) (link: http://www.mindentudas.hu/szegedy/index.html)
Szegedy-Maszák Mihály. Fordítás és kánon. (link: http://nyitottegyetem.phil-inst.hu/lit/fordit.htm)
Vas István. Az ismeretlen isten. Tanulmányok / 1934-1973. – Bp.: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1974
Szekfű András. Műfordítás. In. Király István (Főszerk.:).Világirodalmi lexikon. 8. kötet. – Bp.: Akadémiai Kiadó, 1982. – 676-678. o.
Kulcsár Szabó Ernő. A fordítás "antihumanizmusa" mint az önmegértés új történeti alakzata (link: http://epa.oszk.hu/00000/00002/00035/kulcsar.html)
Rába György. Szép hűtlenek (Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád versfordításai). – Bp.: Akadémiai Kiadó, 1969
Babits Mihály. Esszék, tanulmányok. 1-2. köt. (link: http://mek.oszk.hu/05200/05258)
Szabó Lőrinc. A műfordítás öröme. In. Szabó Lőrinc. Emlékezések és publicisztikai írások (link: http://dia.pool.pim.hu/xhtml/szabo_lorinc/Szabo_Lorinc-Emlekezesek_es_publicisztikai_irasok.xhtml)
Szekfű András–Szerdahelyi István. Adaptáció. In. Király István (Főszerk.:). Világirodalmi lexikon. 1. kötet. – Bp.: Akadémiai Kiadó, 1992. – 57-58. o.
Hivatkozások:
[1] Szegedy-Maszák Mihály. Nemzeti irodalom és világirodalom a 21. században (2004. febr. 23.) (link: http://www.mindentudas.hu/szegedy/index.html )
[2] Vö. Alföldy Jenő. Irodalmi fogalomtár. – Bp.: Nemzeti Tankönyvkiadó, 1993. – 178. o.
[3] Ide tartozik még a nyelvjárás, a régies nyelvezet, a frazémák, a szleng, az inter/kontextualitás, allúzió stb. átültethetőségének kérdése is. Vö. Kosztolányi Dezső. Lenni vagy nem lenni (link: http://epa.oszk.hu/00000/00022/00484/14956.htm )
[4] Szabó Lőrinc. A műfordítás öröme. In. Emlékezések és publicisztikai írások (link: http://dia.pool.pim.hu/xhtml/szabo_lorinc/Szabo_Lorinc-Emlekezesek_es_publicisztikai_irasok.xhtml )
[5] Vas István. Jegyzetek a fordításról. In. Vas István. Az ismeretlen isten. Tanulmányok / 1934-1973. – Bp.: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1974. – 561. o.
[6] Vö. Szekfű András. Műfordítás. In. Király István (Főszerk.).Világirodalmi lexikon. 8. köt. – Bp.: Akadémiai Kiadó, 1982. – 677. o.
[7] Gondoljunk a tercinákból adódó szentháromság-asszociációra.
[8] Rába György. Szép hűtlenek (Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád versfordításai). – Bp.: Akadémiai Kiadó, 1969 – 28. o.
[9] Vö. Vas István. i.m. 560. o.
[10] Kulcsár Szabó Ernő. i.m. u.o.
[11] Babits Mihály. Könyvről könyvre. In. Babits Mihály. Esszék, tanulmányok. 2. köt (link: http://mek.oszk.hu/05200/05258 )
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
Kedves Blanka!
Én is szívesen vennék egy kötetlen beszélgetést a műfordításról, a műfordítás elméletéről.
Nehéz ma megmondani, mi a "hűség", hiszen mondjuk egy szerelmes versnél nem biztos, hogy a tartalom, de még lehet, hogy a forma sem annyira fontos, mint egy hangulat, amit hitelesen kell átültetni. Az utóbbi időben elég sok Ahmatovát fordítottam, de általában teljesen új magyar szöveget írtam az orosz eredeti helyett (és többen mondták, hogy nagyon hiteles). Itt lép képbe az, hogy "ha a művésziséget vesszük alapul egy irodalmi mű fordításában, önkéntelenül is ellentmondásokba keveredünk, és rögtön megfogalmazódik bennünk a fordíthatóság, ill. a nyelvhezkötöttség problémája".
Ennek ellenére szerintem is lehet törekedni azért valamilyen hűségre, de ez már alkattól is függ.