Tél a széllel szövetkezett, elhatározták, hogy hidegbe, szélbe, lélekfájó szürkeségbe vonják a világot, annyira szeretnék hozzád bújni, és csak én vagyok az akadálya. Félek, és a félelem megbénítja szívem, ködös-párás takaróba burkol, átfon, lehúz, utálom a szürkeséget, a délelőtt már összefolyó derengést, a csókodat vágyom, amit nem kaptam meg, talán nem is akartam, mit tudom én már sokszor, mert bizonytalan vagyok, fázok, reszketek, nem találom magam, lehúz a csillagmagány, újból bizonytalan vagyok, hallgatom az éj titkait, az üvöltő szélen át talán a reményt kergetem, az elveszett világokat kutatom, okokat keresgetek, magyarázkodom, álmokat vágyok, illúziókat rajzolok a sötétbe, és folyamatosan félek. Gyerekként a sötéttől, ma már csak a félelemtől reszketek, hogy valahol elhagytam magam megint, és az üresség árnyai suttognak mögöttem. Magamba bújnék én is, de nem lehet, tükröm, a szent gúnyosan integet. Talán hamis álmokat kergetek, talán igazgyöngyszín vágyakat pergetek, súlyos, nehéz terheket cipelek, vagyok-e valaki néha ezt a kérdést is felteszem. És tükröm, a szent nem felel.....