Az írásban egyes neveket, adatokat, vagy történéseket óvatosságból  megváltoztattam . 
                                                                                Doma-Mikó István királyi udvari festőművész

 

Amikor 1984-ben a Fülöp-szigeteki Tablasnál - a ciklonban - mindenek tetejébe elpattant a lélekvesztőnket a "vendéghajóhoz" rögzítő lián, a nők sikoltozásai közepette borulni kezdtünk, amíg a filippíno matrózok a keresztgerenda átellenes végére rohanva testük súlyával visszabillentettek bennünket az életbe. Az alatt a pár másodperc alatt agyam vetítője összesűrítette mindazt, ami addig történt velem. Később, amikor számtalan zúzódás árán megmásztam a meredek parti sziklát, szentül hittem, hogy életem legnagyobb tengeri viharát éltem át. Szembekacagtam volna, aki megjósolja, hogy mindez semmi ahhoz a kalandhoz képest, ami bő évtizeddel később a Tongai Királyságban fog megesni velem.

 

A fidzsi-i elnök és Őfelsége, a tongai király

 

A tongai Környezetvédelmi Minisztérium védőszárnyai alatt, 1996 októberében japán kutatóexpedíciót szerveztem Tongatapu lakatlan szigeteire. A 80’-as évek végén, a főváros utcáin, Nukualofában még láthattam amint a helyi árusok szantálfa szobrokat és feketekorall-ágakat kínálgattak a turistáknak. Sőt, a Salote királynő régi palotájában megcsodálhattam egy valódi, emberméretű szantálfa szobrot is. A turistaáradat mára már egy kicsiny darabot sem hagyott ebből a drága, szappanillatú fából. Mire a kormány észbe kapott, az ország ritka feketekorall-készlete is erősen megcsappant. Utóbbit mostmár védi egy megkésett rendelet, így csak apró darabokban, ékszernek csiszolva vihető külföldre. Ám a királyságnak sok más megvédendő természeti kincs is akad.

A 170 sziget lakatlan kétharmadának értékeiről sem felmérés vagy becslés sem készült. Ezeket még nem hordta szét a nemzetközi turizmus, hogy cserébe elhozza a "civilizációt": a zajt, a benzingázt, és a hulladékhegyeket. E kis rejtett földi paradicsomokat ma még legfeljebb csak a karaik lakják, a tyúkszerű mulatságos futómadarak. Fekete tollazatukból csupán piros csőrük, meg fehér ülepük virít, amint komikus, buta ábrázattal merednek az odatévedt "betolakodóra".

 

Velitoa, a lakatlan (Robinson) sziget

Mindig meghat, hogy én, egyszerű földi halandó is tehetek valamit Tongáért, e sebesen változó tropikus mennyországért. A kormány a mostani ajánlatomat sem utasíthatta vissza: nevezetesen, hogy saját költségemen megszervezzek egy japán expedíciót a közeli lakatlan szigetek flórája, és faunája feltérképezésére, valamint javaslatot dolgozzak ki a természeti értékek jövőbeni védelmére.

Az előkészületekkel azonban elszámítottam magam. Kiderült, hogy a vállalkozáshoz még használható térkép sem akadt. A jelenkoriak a kérdéses szigeteket legfeljebb egy-egy pontocskával jelölik. Végül megvettem egy, az 1930-as évekből származó „antik” angol tengerészmappát. Az abból készített nagyításokat nyomtattam expedíciónk dokumentumaira.

Féléves előkészület után, tizenöt fős csoportommal induláshoz készülődtem a tokiói Narita repülőtéren. Rajtam kívül valamennyien japánok voltak: egy harminc év körüli férfi, a többi 20-24 év közötti leány.

A Fidzsi-szigetekig tartó hosszú repülőutat kitöltötte gondtalan csacsogásuk, így észre sem vettük az idő múlását, amikor nyolc órával később - másnap reggel - Nadi város repülőterén landoltunk.

Másfél óra múlva a Dominium Hotel színes különbuszával megérkeztünk szállásunkra. Az épület előtt társaim érdeklődve körbeállták az ország címeres zászlajával fellobogózott fekete Benzt. Nagy volt a meglepetésük, amikor az egyenruhás sofőr hozzám lépett és tisztelgett.

- Az Elnök úr Suvában várja önt. Ezt a levelet küldte. -

Régóta aktuális, hogy megfessem a Fidzsi Köztársaság elnöke, Sir Ratu Mara portréját. Gondoltam, összekötöm a kellemeset a hasznossal, ha átutazunk az országon. Az sem volt közömbös számomra, hogy ez idő tájt Fidzsin már ismertek. Ezután legalább az elnök is figyel rám. Felmentem a szobámba magamra ölteni a tongai díszegyenruhámat, hadd lássa, kivel van dolga.

 

 

Mire visszatértem a hotel bejáratához, szitáló eső, és egy idegességtől remegő sofőr várt.

- Sokat késünk uram, ha esik - aggodalmaskodott.

Behuppantam a hátsó ülésre, és már hajtott is, de hogyan! Jobbnak látszott, ha nem tekintgetek kifelé. Furcsa ország, ahol az egyetlen nemzetközi repülőtér 150 kilométerre esik a fővárostól. Kétszer másfél órás lesz az oda-vissza utunk. Közben kiderült, hogy az elnöki sofőr ugyancsak jól informált, azért volt sürgős az indulásunk. A második városon átrobogva olyan trópusi zivatarba kerültünk, hogy öt méterre nem láttunk. A kocsi lépésben haladt. Az esőfüggöny miatt a tájban nem sokat gyönyörködhettem, a vezető sem volt beszédes típus, így hát szunyókálni kezdtem.

Szendergésemet gyakran megzavarta a rövidhullámú rádió. Autónk pozícióját kérdezgették valakik. A sűrű "égi áldás" miatt azonban egyetlen tájékozódási pont sem látszott. Az elnök munkatársainak sürgetésére autónk a látási viszonyoknak fittyet hányva meglódult. Most már tényleg nem volt ajánlatos szemlélődni. Centikre száguldoztunk oszlopok, autók mellett. A kocsi csúszott, farolt, végül egy hosszú fékcsikorgás után kétszer megpördült a síkos úton. Sofőrünk elharapott egy sziszegő megjegyzést, ami szerencsére meghaladta fidzsi-i nyelvtudásomat.

Egy órás késéssel érkeztünk az elnöki rezidenciára. A hivatalban felbolydult méhkas várt. Egyszerre két személyi titkár beszélt hozzám, egy negyven év körüli elképesztően kövér férfi, és egy, a nyugdíjkor határán lévő angol hölgy. Most már a másodpercek is számítottak. Kérek-e tükröt nyakkendő-igazításhoz, kávét vagy teát iszom-e, mennyi idő szükséges a festéshez. Nem, nem, az lehetetlen, fogjam sokkal rövidebbre! Az elnök úr késésben van, így is lemondta egy programját miattam. De egy teát azért igyunk meg az államfővel, ez itt szinte kötelező. Csak a festéssel siessek, de nagyon!

Perc múlva az ország legendás alakja előtt álltam. Aki nem ismerte Sir Ratu Marat, azt is megérintette rendkívüli személyisége. Alakja szálfa termetű, közel két méter magas. Mélyen ülő, szúrós szemei egyformán sugároztak bölcsességet, és szigort. Korát hetvenöt évre becsülhettem. Köztudott, hogy Fidzsi lakosságát két nép alkotja: fele-fele arányban, a bennszülöttek, és a bevándorolt indiaiak. Az őslakók megőrizték törzsi közösségeiket, s a modern világ parancsát követve törzsfőnökeiket országos szavazáson, szenátorként juttatják a parlamentbe. Így kezdte karrierjét a "tisztelt ház" szinte minden helyi származású képviselője. Sir Ratu Mara is, aki ekkor az ország legnépszerűbb politikusa volt.

Az elnök hellyel kínált. Az udvariassági kérdésekkel és a gőzölgő teával nem egészen két perc alatt végeztünk.

- Milyen pózban örökítsem meg, excellenciás uram? - tettem fel a portréfestők legfontosabb kérdését.

 

- Ön a művész, önre bízom - mosolyodott el. Mit javasol? 

 

- Előkelő származású nemes urat, címere előtt ülve, tábornokot állva, kardmarkolaton nyugvó kézzel, bájos hölgyeket a pipereasztaluk előtt hatásos megfesteni - mondtam. - Politikust azonban - ha elnök úr is egyetért velem - a dolgozóasztalánál ülve, írás közben ildomos megörökíteni. Excellenciád hangulatát leginkább az a pillanat tükrözné, ha közben elgondolkodva felnéz.

Nem sokat teketóriázott. Leült a mahagóni íróasztal mögé, felütött egy vörös, bőrkötésű mappát és színarany tolla már futott a papíron. Mire elrendeztem az asztal tárgyait, már belefeledkezett a munkába. Időnként felkapott tekintete, merengései természetesek voltak, s mappájában teltek a teleírt lapok. Szinte együtt dolgoztunk. Különösen az áll vonalával kellett vigyáznom, ami nem volt szokványos. Ritkaság, ha az arcélszöget adó állkapocs oldalt jobban kiáll a járomcsontnál. Olyan jellegzetessé tette az arcát, hogy akár egy fiatalkori portrét is festhettem volna róla kapásból. Harminc perc alatt két teljes vázlatot, és hat részletvázlatot készítettem. Abban a pillanatban fejeztem be, amikor a testes titkár sürgetésképp benyitott. Érezhető volt a sietség, így búcsúzáskor csak annyit mondtam, hogy a képet tokiói műtermemben három hét alatt megfestem, s azután jelentkezem.

Néhány udvarias szó után elváltunk, s a szuperintelligens titkárnő áttessékelt egy vendégszobába, ahol még egyszer, - most már nyugodtabban - teázhattam. Az ablakból láttam, ahogy az aktatáskás államfő villanás alatt beszáll az elnöki gépkocsiba, és elrobog.

- Az autó mindjárt visszatér önért! - nyugtatott a titkárnő - Az elnök urat csak a parlamentbe viszi, az pedig itt van a közelben. -

A visszaút Nadiba sokkal kellemesebb volt. Kiderült az ég, és a sofőr nyelve is megoldódott, hiszen most már nem kellett rohannia. Meg-megállt egy-egy nevezetességnél, és én gyönyörködtem a látványban, a régi palotákban, és a természeti szépségekben, főleg a világhírű Korall Partban. Sötétedéskor, éppen vacsorára érkeztünk meg Nadiba.

 

    Szentül hiszem, hogy iható sört csak a forró égöv lakói tudnak készíteni, a többi lőre. Rejtély, mi készteti őket erre. Lehet, hogy a hőségben szeretik a jó hideg sört? Erről még valaki nagy sikerű könyvet fog írni. Véleményemben a japánok is osztoztak, s a vacsoránál számtalan elismerő jelzővel illették "Fidzsi Aranyát”, s természetesen az ország ízletes burgonyáját is. Később a hotel romantikus kertjében petróleumfáklyák fényénél éjszakába nyúló beszélgetést folytattunk Tongáról, amit képzeletben mindenki gyorsan, többször is bejárt.

 

 

     Másnap sorra vettük a város látnivalóit, amiből nem is volt olyan sok. A piac ízelítőt adott a déli gyümölcsökből. Közülünk többen ekkor kóstoltak először valódi kókuszdiót, mangót. Ebéd után előállt külön autóbuszunk. Felpakoltunk és irány a repülőtér! Fidzsi fölött repülve a hölgyek nem győztek eleget álmélkodni a táj szépségein, de igazán csak akkor lepődtek meg, amikor az óceán sötét kékjében végre feltűntek a Vavau szigetcsoport első korallzátonyai és fehérfövenyes apró földnyelvei. Csak most tudatosult bennük, milyen csodálatos helyre érkezünk.

 

 

Gépmadarunk kétórai repülés után landolt Tonga fővárosában, Nukualofában. Sötétedéskor érkeztünk szállásunkra, a Pacific Royal Hotelba. Vacsora után biztatásomra a csoport hamarosan nyugovóra tért. Én pedig elindultam éjszakai sétámra, ami Tongába érkezvén már szinte rituális szokásommá vált. Utam természetesen a királyi palotához vezetett. A Viktória-korabeli épület most is sötétbe burkolózott, csak a torony ablakában pislákolt gyér fény. Talán Őfelsége mereng gondjain, Óceánia egyetlen királyságának jövőjén. Magamban elsuttogtam hagyományos fohászomat: "Adja Isten, hogy Őfelsége sokáig éljen és uralkodjék jó egészségben, alattvalói örömére!"

-Valami baj van? - szólít meg egy hang egészen közelről, a kerítés túloldaláról. -Ó, dehogy, barátom - válaszolok a géppisztolyos katonának, aki nesztelenül közelített meg - csak Őfelségéért imádkozom.

-Nem ismersz rám? – gondoltam. Nos, akkor bizonyosan új fiú lehetsz a palotaőrségnél! Ahogy elnézlek, talán iskolás lehettél, amikor én Őfelsége szolgálatába szegődtem. Igen, a palotában az én kezemtől származnak azok a festmények! Holnap talán újra látjuk egymást, ha netán a testőrség parancsnokával együtt te kísérsz át a kerten. De most már jó éjszakát, rám fér egy kis pihenő, te pedig őrizd tovább királyunk nyugalmát!

 

          Másnap már korán reggel talpon voltam. Minden tongai látogatásom így kezdődik, álmosan. Tokiói indulásomat több napos nyugtalan virrasztás előzi meg, érkezésem estéjén kialvatlanul, megtörve érkezek a Palotához és nyugalmat csak az Őfelségével történő találkozás ad. Persze mindennek magam sem tudom magyarázatát.

Reggel kilenckor telefonon bejelentkeztem a Királyi Udvartartásnál, ahol már várták a hívásomat. Fél tízre igazolták vissza a kihallgatást. Négyesével futottam fel a lépcsőn, hogy időben átöltözhessek. Negyedóra múltán már állig begombolkozva, hőgutával küzdve a szálloda portájánál vártam az autót. Telefonhoz hívtak. A király személyi titkára, Ofa kifulladó hangja szólt a kagylóból: "Egy államelnök van bent Őfelségénél, és úgy tűnik, hogy a megbeszélés elhúzódik. Áttesszük a kihallgatásodat délután kettőre! Sajnálom, István, ez nem rajtam múlott!" - tette hozzá bűnbánóan. Persze, persze, minden rendben van, akkor hát kettőkor!

Óceánia térképét a korábbi gyarmatosítás még ma is befolyási övezetre osztja. Az utód országok ma épp úgy nem egyeznek, mint néhai gazdáik. A tárgyalásaik semleges Svájca a térség utolsó királysága, Tonga. Őfelsége pedig amolyan békéltető szerepet tölt be az államfők között. Most is hasonló tárgyalása lehet.

Az expedíció tagjai a hall díványaiból szemlélték, amint aranysujtásos egyenruhában rohangálok szobám és a recepció között. Visszahordattam a király csomagjait, majd leüzentem, hogy változott a program, gyülekező, és megyünk megvásárolni az expedíció felszerelését. Átöltözés, aztán a csoporttal irány az áruház. Ott már négy kézikocsit megtöltöttünk áruval, amikor a bejáratnál feltűnt egy vendégeket vizslató szúrós szemű tiszt. Felismertem benne a palotaőrség elöljáróját.

 Amikor hozzánk lépett, összevágta a bokáját. "Mr. Toma-Miko?" - kérdezte fölöslegesen, hiszen ismertük egymást. A nevem elferdítésére már oda se figyeltem. Az ember ne legyen igényes egy százezres lakosú országban, ahol nem létezik "D" betű. Beérem azzal, hogy egyetlenként a királyné helyesen szólít.

- Őfelsége várja!

- Köszönöm, már értesítettek. Biztos lehet, hogy nem kések, kettőre ott leszek!

-  Nem, nem. Őfelsége szigorú parancsa, hogy most vigyem a palotába, rögvest. –

Rohanás vissza a szállásra, újbóli átöltözés, nyakig-gombolkozás, fuldoklás, csomaghordás. A tongai alattvalók életét külön gondviselés vigyázhatta azon az ötszáz méteren, amit autóval többnyire két keréken tettünk meg a Palotáig. A bejáratánál Ofa várt rám, kialvatlan karikás szemekkel: "Őfelsége váratlanul lezárta a megbeszélést és rögtön látni akar."

- Akkor hát nem jól alakultak a dolgok, ugye?

- Bizony, én is attól tartok.

- Készülhetünk a háborúra? - próbáltam tréfálkozni.

Valami mosolyfélére húzta a száját. Zsinóros egyenruhás felvezető tiszt érkezett futólépésben két katonával és én már indultam is utánuk. A sürgősségre való tekintettel menetünk nélkülözte a máskor oly jellemző méltóságot. Majdnem szaladtunk, s a két katona izzadva loholt utánunk súlyos csomagjaimmal. Őket először láttam, nem volt közöttük az éjszakai őr. A trónteremben kibontottuk és a tárgyalóasztalon sorba rendeztük csomagjaimat. A székekre csupán a képeket állítottam, hátukkal az asztal felé.

 

 Amint a katonák magamra hagytak, tettem néhány lépést. A földgömb, a világtérkép és minden tárgy ma is milliméterre pontosan ott állt, ahol fél évtizede először megpillantottam őket. A király jobbjáról nem hiányzott Pilolevu hercegnő lánykori nevető képe. Milyen nagy lehetett Őfelsége öröme, amikor megszületett egyszem leánya. Az ablakon kitekintve megpillantottam magát a királynét, amint a kertben libériás szolgákat utasítgat széles karmozdulatokkal. Az udvaroncok sűrűn bólogattak, s ahogy mozdulataikból kivettem, a virágágyások átrendezéséről eshetett szó. A királyi lakosztály felől éles koppanások riasztottak fel, s én megszokott helyemre, a trón jobb oldalára álltam.

Őfelsége még nem öltözött át a fogadás óta, hosszú ujjú sárga díszruháját viselte. Gondterhelt arccal közeledett. Talán egy kis derűt vár tőlem az új képek és a japáni híreim által - találgattam. A trón előtt egy pillanatra majdnem teljesen felegyenesedett és én eltörpülve éreztem magam a kétméteres uralkodó előtt.

-"How are you?" Hogy vagy? - hangzott szokásos kérdése kézfogáskor.

- Mindig nagyon jól, ha Felségedet egészségben láthatom! -válaszoltam szertartásosan. A súlyos, faragott trónszékbe ereszkedve egyetlen kézmozdulattal hellyel kínált a jobbján. A hosszú tárgyalóasztal végén ült, én pedig az asztal legközelebbi sarkához telepedtem. Sokáig valahova az asztal távoli végébe meredt, azután lassan lecsukta a szemét. Nagyon fáradt- gondoltam. Az enyhe szellő fellebbentette a csipkefüggönyt. A résen a napsütötte palotakertből egy cifra pillangót hozott be a fuvallat. Tenyérnyi fekete szárnyait érzékeny citrom, narancs és fehér minta borította. Megigézve követtük tekintetünkkel tétova röppályáját. Hirtelen az uralkodó elé telepedett az asztalra, mint valami háziállat. Az öreg király és a tarka lepke sokáig nézte egymást. Készséges komornyik közeledett elhessenteni a szentségtörőt de a ház ura egy mozdulattal leintette: „Hagyd!”

Sokáig némán meredtünk a kertbe visszatérő váratlan vendég után. Aztán rám emelte barátságos, már-már atyai tekintetét.

-Igyunk egy jó mangó-dzsúszt, István! Meglátod, finom és erőt adó ital! –

 

 Fehér ruhás szolga ezüsttálcáról felszolgálta a hűs lét és mi elmélyedtünk a kortyolgatásban. Régről ismertem és nem kóstoltam finomabbat a híres királyi mangószörpnél. Az csak a legkedvesebb vendégnek jár. A friss mangó gyümölcs rostos levén kívül van még benne valami, amit titok övez. Sejtem, hogy a Tongán termő mini-citrom illatos zöld héján érlelik ősi recept szerint.

Magamon érezvén Őfelsége várakozó pillantását, engedélyt kértem a csomagok bemutatására. Minden tárgyra "rábólintott" és félig szórakozottan hallgatta a magyarázataimat. Csak akkor kerekedett ki a szeme, amikor a szándékosan utoljára hagyott képekhez értem.

-Ez itt Felséged portréja, amit megbeszélésünk szerint a Leonardo da Vinci tanulmányaira jellemző színnel és kompozícióval készítettem. Eltér viszont az ecsetkezelés technikája. Kegyeskedjék Felséged megsimítani a kép felületét. Ez pedig Őfelsége, a Királyné lemezre készült portréja. Azonos méretű faalapra erősítettem és hasonló bronzcímkével láttam el, mint a Felségedről készült munkámat. Ajánlott párban kiállítani. Végül pedig ez itt egy angol művészeti magazin, amely a Felségedről festett első portrémat közölte. Másolatát már leadtam az udvartartásnál.

Aztán további fél órát tárgyaltunk, főleg a jövőbeni képekről, és a legújabb japáni hírekről, ám szóba kerültek egyéb témák is. A palotaetika szerint nem illik a királyhoz kérdést intézni, főleg olyat nem, amely választásra készteti. Amikor újoncként elkövettem ezt a szentségtörést, Őfelsége sokáig a távolba, egy leszálló repülőgépre meredt. – Közvetlen repülőjáratot kellene létesíteni Japánból – váltott más témára, és én töprenghettem, hogy mit hibáztam. Mivel a festés és egyéb teendőim részleteire egyenesen nem kaphatok instrukciót, efféle beszélgetésen próbáltam kipuhatolni, végül is mit szeretne Őfelsége. E bizalmas négyszemközti beszélgetések azonban sok egyébre feljogosítottak. Az uralkodó olyan ügyeket is szóbahoz, amikről még közvetlen környezete sem hallhat. Ilyenkor érzem igazán, hogy udvari festőként mennyire bizalmi az állásom.

A diskurzus végére visszatért a színe, még néhány tréfált is megeresztett. Én pedig örültem, hogy nevetni látom. Búcsúzáskor megrendülten néztem a távozó királyt. Lassan indult meg, felső teste előrehajolt. Bizony, nagyon megöregedett. Vajon hányszor találkozhatunk még? Botja koppanásainak elhaltával szinte transzban meredtem a trón keményfa reliefjére. Milyen sajnálatos, hogy a Tupou-család ősi címere csak fekete-fehéren maradt fenn! Életcél lehetne felkutatni a történelmi hagyományokat és megfesteni az uralkodóház címerét - először színesben, a királyság történelmében! Őfelségét biztosan nagyon boldoggá tenné. Megteszem, fogadtam meg magamban. 

 

-   Uram! Uram! - szólongatott a katona, ki tudja hányadszor – indulnunk kell!

 

 

 

 

A trónörökös, Velitoa sziget és a Robinson-család

 

A palotából egyenesen a koronaherceg hivatalába hajtottunk, ahol ebéd előtt kellett megjelennem. Nyolcéves ismeretségünk alatt először jártam a hivatalában. A monarchia külügyminisztereként ő is, - mint az uralkodó többi bizalmasa – fontos szerepet tölt be a kormányban.

Mindig meglepett, hogy a trónörökös mennyire ellentéte  apjának. Ezt hangsúlyozta az épület is. A Viktória-korabeli  fatornyos palotával ellentétben egy szupermodern csillogó toronyházban találtam magamat, ahol az aranykeretes liftajtó előtt még a testőrök is külföldinek tűntek. A felvonón is csak  kísérettel juthattam az emeletre, ahol a miniszteri hivatalig számtalan elektromos ajtó zárult mögöttünk. Ott kísérőm egy csinos titkárnő gondjaira bízott, aki sajnálkozott, hogy hiába jöttem, a herceg épp elment ebédelni.

A kávéra várva lenyűgözött az irodában zajló serény munka. Furcsálltam ugyan a kontrasztot, hogy a modern computer-sor mögött háncsöves hölgyek gépelnek, de el kellett ismernem, hogy azt igen sebesen végzik. A modern környezetben legfeljebb a hangzavaruk utalt Tongára. Billentyűverés közben gyakran átkiabáltak egymáshoz. Aztán a kávéval olyan asztalhoz tessékeltek, ahonnan ráláttam a képernyőkre. Alig tudtam 
visszatartani a nevetésemet. Az összes computeren pasziánsz  játék futott. 

Aztán bekurjantott az őr, a kisasszonyok egy szemvillanás alatt eltüntették a játékot, és az ajtóban megjelent maga a trónörökös. Felénk biccentett, majd eltűnt egy bőrrel párnázott ajtó mögött. Ekkor már egy thaiföldi kinézetű üzletember is velem együtt várakozott. Őt kérette először.

Az ajtó belső kilincsével a kezemben elsőként saját litográfiám ötlött a szemembe. Úgy kiválasztottam a kavalkádból egy minutumban, mint apa a gyermekét az iskolai tablón. Más percekig kereshetné, mert a falat, az asztalokat, sőt, még az ablakpárkányt is dísztárgyak tömkelege borította. Úgy tűnik, a herceg minden emléktárgyat megtart..

A hivatal bútorai faragottak, nikkelezettek, vagy bőrrel borítottak. Itt minden ezer százalékig amerikainak tűnik, főleg maga a gazda. Őfelsége állig begombolt tongai viseletének ellentéte: lakkcipő, sötét öltöny, gyémántos-tűvel rögzített piros-kék csíkos nyakkendő, sőt, selyem díszzsebkendő! Szemvillanás alatt egy san francisco-i konszern vezérigazgatójánál éreztem magamat. Még a stílusa is az amerikai üzletemberekéhez igazodott. Nem véletlen, minden szabadidejét ott tölti.

Fél nap alatt az ötödik feketét fogyasztottam, ám a beszélgetésünk alig tartott tovább a kávénál. Közölte, hogy délután a kastélyában vár, hogy elkezdjem a portréja festését.

 

 Több mint negyven országban jártam, mégsem láttam a hercegénél elragadóbb kastélyt. Az épület a repülőtéri útról letérve hatalmas kétszárnyas vaskapun keresztül széles aszfaltúton közelíthető meg. Az út kialakítása a szemfényvesztés remeke. Emelkedése olyan enyhe és kiszámított, hogy a kastély mindig ötszáz méternyi távolságról látszik, bár majd egy kilométert kell gyalogolni. Engem kifutópályára emlékeztet. Egy kis sport repülőgép játszva felszállhatna innen. Lehet, hogy az is, a trónörökös kiváló pilóta. A franciás épületet létrehozó japán cég bravúrja a két darab 6-8 méter magas rácsos állóablak elhelyezése. Ezek egyikét az út felől, a párját átellenbe építették be. Így a kíváncsi szemlélődő egyszerűen „átlát” az épület hallján. Éjszaka, a benti csillárok fényében persze látható a lakók élete is.

 Ide érkeztem taxival, és pár perc múlva már a trónörökösre vártam. Most végre belülről is megcsodálhattam a gyönyörű építményt, amelynek mennyezete magasságban vetekedett egy operaházéval. A berendezést illetően el kell ismernem, a hercegnek van ízlése. A csillárok, az aranyozott reliefek csodálatos összhangban álltak a bútorokkal, szőnyegekkel. 

Rövidesen elkezdhettem a munkát. Házigazdám a zongorára támaszkodott, és rám bízta, miként dolgozom. A póz szerint távolba kellett merengenie, de gyakran felém lesett, érdekelte a rajzolás technikája. Mulatságosnak találhatta, hogy másodpercenként kapkodom a tekintetemet föl-le, és szúrós tekintettel próbálom agyamba vésni vonásait. Időnként elnyomott egy finom mosolyt. A hall távoli szegletéből olyasféle lárma hallatszott, mint a cseppkőbarlangokban, majd feltárult az ajtó, és megjelent egy 12 év körüli bájos leányka. Láttomra meglepődött, de a kíváncsiság sokáig ott tartotta. Felismertem benne Nanasi hercegnő leányát, Angelica hercegnőt. Nocsak, milyen gyönyörű lett, utoljára ötéves korában találkoztunk a kiállításom megnyitóján! 

 

Ötödször öltöztem aznap, s eközben a csoport a recepciónál várt reám. Következő utunk a városszéli piachoz vezetett, amely akkor még a kikötő mellett állott. Megcsapott bennünket a zsongás és a hangzavar. Az árusok egyszerű "sátrakból" kínálgatták portékájukat. Négy hosszú, földbe vert rúd közé a magasba feszített ponyva biztosította az árnyékot. Az építményeknek fala nem volt, de nem is hiányzott a rekkenő hőségben. A piac bejáratánál visítozó kis malacokat kínáltak -"nyársra húzva, pirosra sütve ínyencfalat” – kiáltásokkal. Beljebb gyümölcsöt és zöldséget, az egyetlen faházban pedig kimért kavaport árusítottak. Ebből készül Óceánia egyik nemzeti itala. 

Nos, aki színére tetszetős vagy netán ízletes itókára gondol, az alaposan csalódik! A mi jázminunkhoz hasonlító kavabokor tövét megőrlik, majd vízzel keverve literszámra fogyasztják. Szesztartalma hivatalosan nincs és kábítószerként sem tartják nyilván, bár az idegekre bódítóan hat. Pocsolyaszerű színe nem túl bizalomgerjesztő, íze pedig kellemetlen, egy másnaposságra ajánlott japán gyógyport, a kampóyakut idézi. Fogyasztásakor a fogorvos érzéstelenítő injekciójának tünetei jelentkeznek (az ajkak, majd a nyelv zsibbadása), s aki elszántan leküzd belőle 2-3 litert, akár be is rúghat. 

Mi inkább a zöldségesek sátrait rohamoztuk. Az árusok nagy megelégedésére bőven vásároltunk édesburgonyát, tárót, kenyérfa gyümölcsöt és tapiókát. A tongaiak sült vagy párolt állapotban ezeket fogyasztják kenyér helyett.  Japánjaim az első kettőt felismerték, és egymással versengve kiabálták, hogy "szacumaimó", "taroimó". Utóbbiról eszembe jutott egy vidám történet Őfelsége trónörökös időszakából. Fogyni szándékozván felkeresett egy amerikai diétás orvost, aki szigorú étrendet írt elő, afféle "semmi zsíros, semmi édes" menüsort. A herceg egyre kétségbeesettebben hallgatta, amint finom sültek, torták sorban tűntek el a jövőbeni étrendjéről, majd aggódva megkérdezte - "de tárót azért csak ehetek?" Az amerikainak fogalma sem volt a "tongai kenyérről", a cukorrépa méretű burgonyaféleségről, azt a herceg magyarázata alapján zöldségfélének értelmezte.

- Nos, azt nyugodtan ehet, sőt, fogyasszon minél több tárót, ha fogyni akar - nyugtatgatta a herceget a professzor. Így esett, hogy Őfelsége testsúlya a következő vizsgálatig a fogyókúra ellenére kilenc kilót gyarapodott.

A tongai kenyérpótlók közül Japánban csak a kenyérfa gyümölcsét nem ismerik. Aki Óceániában "mindennapi kenyeréért" fohászkodik az egekhez, az nem a mennyekbe, hanem a kenyérfa csúcsára tekintget. Biztosítva a léte annak, aki három ilyen, kincset érő fát birtokol. A zöld mandarin külsejű, kókuszdió méretű gyümölcs belső szerkezete középpontba tartó rostjaival az ananászra emlékeztet. Párolva azonban olyan halmazállapotú lesz, mint a mi főtt krumplink. Az íze, nos, az íze kissé hasonlít a kenyéréhez.

A megvásárolt holmit egy farmer udvarába szállítottuk, hogy elkészítsük az expedíció elemózsiáját, a grillezett báránysült tongai ősét, az "umut". Az udvar sarkában a szomszédok segítségével kiástunk egy körülbelül 1x1 méter területű fél méter mély gödröt, majd ennek padkáján száraz ágakból tüzet raktunk, és ökölnyi köveket vörösre izzítottunk. Amíg mi a forró köveket a gödör aljára lapátoltuk, csoportunk hölgytagjai apró "csomagocskákat" készítettek. Tárólevelekbe kockára vágott, hagymával kevert bárányhúst helyeztek, s bőven megöntözték kókusztejjel. Csak sót nem tettek bele, a sós ízt a szétfőtt tárólevél adja majd. A levél széleit felül indával összefogták, mi pedig ezeket a kis "batyukat" mozaikszerűen a forró kövekre raktuk. Közeiket bőven kitöltöttük kenyérfa-gyümölccsel, édesburgonyával és táróval, majd a gőzölgő halmot betakartuk széles banánlevelekkel. Végezetül a tetejére lapátoltuk a kiásott földet, nehogy a pára elszökjön. 

A leányok eközben ebédlő asztal gyanánt hatalmas ponyvát terítettek az udvar pázsitjára. Ez lesz a mi rendhagyó asztalunk, amin az ételeken kívül a vendég is helyet foglal. Másfél óra múlva, amikor felnyitottuk a dombocskát, ínycsiklandó illatok töltötték be az udvart. A batyukat banánlevél tálcákon az "asztal" közepére állítottuk és körberaktuk kenyérpótlókkal. A farkaséhes japánok képzeletében az elkészült étel számos luxushotel mesterszakácsát megszégyenítette.

A szállodában a társaim nyugovóra tértek, ám nekem még volt egy jelenésem. Nem is kellett túl messze mennem. Utam Nuku’alofa belvárosában egy európai stílusú épület emeletére vitt, egy luxushivatalhoz. Bent égett a villany. Nem az ügyfelek ajtaján kopogtattam, hanem az igazgatóén. Fáradt hang szólt ki tongai nyelven, hogy zárva. Ám én nem hagytam annyiban. Kulcs csikordult és benti fény sziluettjében ott állt előttem néhai szerelmem. A tündérkisasszony most fáradt volt, beteges és sápadt. Hetek óta nem aludhatott. A nőkön meglátszik az ilyesmi. Váratlanul jöttem, mégsem csodálkozott. Azt hiszem, annyira lesújtotta a fájdalom, hogy semmi nem mozdíthatta ki a fásultságából. Nohát, Steven – mondta színtelenül – hát te mit keresel itt? Gyere be. 

Bent a villanyfénynél láttam, hogy alig áll a lábán. Büszkesége romjain tartotta magát. Egy évtized alatt másodszor láttam őt gyengének. Ha kapcsolatunk nem lenne plátói, most a vállamra vonnám, hogy kisírja magát. Ám nem az a fajta nő, aki megbocsátaná magának az elesettségét. A falon – új keretben – apjával ábrázolta egy fénykép. Maga a felvétel egy-két évvel ismerkedésünk után készülhetett. Etela fiatal volt és szép, Mr. Nemoto apró mandulaszeme pedig boldogan csillogott mellette. Imádta egyetlen lányát, az pedig rajongott az apjáért.

Milyen nehéz felfogni, hogy meghalt, akit szeretünk. Mi, esendők mások értékét csak utólag, létük hiányából fogjuk fel.  Banális szavakat mondtam, ahogy ilyenkor szokás. Ám ahogy rátértem az apjával történt utolsó beszélgetésünkre, kinyílott a lelkén egy ablakocska. Elfordult, könnyezett. Ebben az emberi megnyilvánulásában megint majdnem olyan közel kerültünk egymáshoz, mint valamikor régen. Összekötött bennünket az újabb szál, a közös titok, a körünkből örökre eltávozott kis öregember iránti szeretet. 

 

Másnap reggel kilenckor megjelent szállásunkon egy ötven év körüli, széles vállú, köpcös férfi. „Málo elelei, ki-he pongi-pongi!” - hangzott a jó reggeltje. - Én vagyok az expedíció hajóskapitánya. Kint állnak a mikrobuszok és a teherautó, indulhatunk a kikötőbe.

 

A "tengeri medve" Robertnek nevezte magát.

 

- Hello, Lopeti – köszöntöttem Tongai nevén, mire felcsillant a szeme. A tongai nyelvből ugyanis hiányzik az "r", de sebaj, "l"-lel pótolják. Én pedig kapitányunk nevéhez egyszerűen hozzábiggyesztettem a férfinevek legideillőbb végződését. 

 

A kikötőben szemrevételeztem a hajót. Hosszát 13-15 méterre becsültem, teste vasból készült. Bár eredetileg halászatra szánták, laikusként úgy véltük, a mi expedíciónkhoz is megfelelt. A kifogott halak tárolására szolgáló tatján 15-20 fő fért el ülve, esőben pedig behúzódhattunk az egyetlen fedett helyiségbe, amit körben zárható ablakok, elől, a kormánykeréknél pedig üvegfal határolt. A kormányos lábánál egy ajtónyíláson beláthattunk a hajófenék elülső részébe, ami alkalmi csomagraktárnak is megfelelt.

 

Robert egyetlen segítőtársa, egy mezítlábas matróz segédkezett a csomagok berakásánál. Rajta kívül velünk tartott még az útra egy tongai leány, aki az elemózsiára ügyelt. Berakodás után elfoglaltuk a helyünket, megfújtam a sípot és Robert felhúzta a horgonyt.

 

Az idő nem volt kifejezetten kirándulásra alkalmas. A levegő hűvös volt, enyhe szél fújdogált, ám amint a leányok rágyújtottak egy vidám japán dalra, minden megváltozott. Kiderült az ég és minden reményünk megvolt, hogy a következő öt-hat napot kellemes időben, kemény munkával tölthetjük majd a lakatlan szigeteken.

 

Japánjaim a hajó tatján, az üzemanyag kannákon üldögéltek, Robert a fülkében tekerte a kormányt, az egyetlen matróz pedig a hajó orrában sütkérezett. A szárazföld szélvédő hatása alól kikerülve, a hullámok löktek egyet-egyet a hajón, s a leányok nevettek, sikongattak. Közben Roberttel az útiprogramot egyeztettem. A térképen Velitoa szigetére böktem: "ez az első". Nem teljesen lakatlan, de éppen ez lesz az én meglepetésem a kis csapatnak.

 

1989-ban a királyi párnak küldött újévi üdvözlő laphoz mellékeltem egy vászonképet, amin megörökítettem a palota ablakából látható tengert. A Palace előtti füves térséget akkor még nem védte acélháló kerítés a "nagy víz" felől. Zavartalanul gyönyörködhettünk a horizonton kékes színben villódzó apró szigetekben. Közöttük nagyon megtetszett egy kerek földdarab, Velitoa, amin egy sudár pálmaliget állt furcsa lombkoronájával.

 

 

A többi turistacsalogató szigetecskékre hajókkal vagy motorcsónakokkal szállítják az érdeklődőket, de ide a helybéliek közül senki nem vállalta az utat. Lakatlan sziget az, uram - mondogatták -, amit éles víz alatti sziklák vesznek körül. Veszélyes oda az út. Én azonban 1996 júliusában fejembe vettem, hogy ha törik, ha szakad, eljutok abba a kicsiny, titokzatos édenkertbe. Motorcsónakot béreltem, a tulajdonos előtt ravaszul eltitkolva valódi úticélomat. Megállapodtunk, hogy ott kötünk ki, ahol kedvem támad. Velitoához közel érve persze, "megtetszett" nekem.

 

 A csónakos rögtön hevesen tiltakozott, mondván, hogy nincs az a pénz, amiért ezen az elátkozott földdarabon kikötne. Ezzel azonban nem mondott igazat. Pár perc elteltével pontosan megnevezte azt a busás összeget, amiért hajlandó kockára tenni csónakja és csekélységem épségét. Később bebizonyosodott, hogy a veszélyt nem túlozta el.

 

A Velitoa név furcsa módon két szomszédos szigetet is illet. Ezek valamikor egyek voltak, mintha két óriásgyöngyöt kötne össze egy sziklapánt. A szalagot a hullámzás és az idő múlása elkoptatta, így lett egy szigetből kettő. Állítólag apálykor a sziklazátonyt csak pár arasznyi víz borítja, és végig lehet rajta gázolni, de éppen ez az, ami eddig sok hajós tragédiáját okozta.

 

Engem a kettő közül csak a „kalapos" sziget érdekelt, amit egyre közelebbről szemlélhettem egy katonai távcsövön keresztül. „Fejét” egy kis dombocska alkotja, süvegét pedig a rajta lévő 8-10 méteres kókuszpálmák koronái. Nagy volt viszont a meglepetésem, amikor tovább szemlélődve lakókat fedeztem fel a lakatlan szigeten. A távcső lencséjén egy csónakba rakodó 10 éves fiúcska és egy nála alig idősebb leányka alakja bontakozott ki. Csokoládéra barnult testüket egyetlen ruhadarab sem fedte. Közelgő hajónkat észlelve ijedten szétrebbentek, a fiú kigázolt a vízből, a leány pedig az öböl sziklái fedezékében nyakig vízbe merült.

 

 

A tongai szigetek partjait általában a tenger hullámai által kagylóhéjból csiszolt, nagy szemű "fehér homok" borítja. Ám itt kivételesen a partot is fekete föld fedte, s az öblöcske vize sötétnek és zavarosnak tűnt. Kikötve a fiú nyomában megmásztam az alig pár méteres dombot. Csúcsán, a pálmafák alatt deszkából és szétvágott hordólemezből tákolt kalyiba állott. Előtte tűz füstölt, s egy lábasban rotyogott valami. Ott ült kövön a "sziget ura" feleségestől, körülöttük néhány tongai sertés kókuszhéjat ropogtatott. Szinte visszariadtam zavarni a család édenkerti nyugalmát.

 

A házigazda kérdésemre meglehetősen rossz angolsággal előadta, hogy tíz éve élnek itt, halászattal foglalkoznak és nagyon boldogok. Ittlétük indoklása mindössze annyi volt, hogy "itt csönd van, és távol vagyunk a világ bajától". A viskóból előkerült a fiúcska rövidnadrágban, karján nővére ruhájával, aki rövidesen szintén felöltözve és pironkodva csatlakozott a szüleihez. A család sorsa éppúgy tűnt elesettnek, mint irigylésre méltónak. Magamban megfogadtam, hogy a következő látogatásom alkalmával meglepem őket valami ajándékkal.

 

És most, három hónappal később itt vagyok, hogy találkozzam a "Robinson-családdal", ahogy magamban elneveztem őket. Csomagjainkban számukra hasznos ajándéktárgyak lapultak. A férjnek horgászkészlet, feleségének konyhaeszközök, a gyerekeknek tanszerek, könyvek és egy igazi japán zsebrádió.

 

 

 A sekély vízben a nagy merülésű hajónkkal Robert csak úgy tudott közel kerülni, hogy a sziget-együttest zátonyaival együtt nagy ívben megkerülte. Végül azután olyan közel jutottunk a parthoz, hogy a hajógerinc a tengerfeneket súrolta. Ötven méterre a "Robinson-család” kunyhójától az egész csapat kórusban hahózott, de ezt az erős ellenszélben senki sem hallhatta. Szélcsendben könnyedén kigázoltunk volna, de a mostani hullámverésben ezt túl veszélyesnek találtam. Visszafordultunk a kikötőbe csónakért, miközben eleredt a tengeri zápor.

 

Az öbölben azonban a hajónknak egy figyelmeztető kürtjel megálljt parancsolt. Motorcsónakok és könnyűbúvárok gyűrűjében magányos evezős küzdött az árral. Izmos alakja ismerősnek tűnt, s a messzelátóba nézve megszűntek a kételyeim. Őfelsége tartotta napi tréningjét a vízen. Az evezést még diákként kezdte Ausztráliában, ahol kenubajnokságot is nyert. Azóta is naponta egy órát edz, az időjárástól függően súlyzózik, biciklizik vagy evez. A királyi izmok nyomán a csónak sebesen szántotta a vizet. Még leírt három kört, azután engedte, hogy a mólónál kisegítsék. A helyszín pillanatok alatt kiürült egy sötét katonai jeep kivételével. Az elhárítás három tisztje még percekig szúrós szemmel figyelte a környéket, hátha a habokból vagy a kikötőből előbukkan egy megkésett merénylő.

 

A sok úszóalkalmatosság között a szerencse hamar mellénk szegődött. Összeakadtunk egy időmilliomos kreollal, aki vállalta, hogy a motorcsónakjával mellénk szegődik. Gino a 80 lakosú Eua szigetéről származik. Otthonát csak a víz alatti zátonyok között, egy szikla-szoros örvényén áthaladva közelíthette meg. Ám az erős hullámzás miatt ma nem merte megkockáztatni a hazautat. Önkéntes száműzetése idejére - a szebb idő beköszöntéig – vállalta, hogy velünk tart. Ismét megcéloztuk Velitoát. Amikor az újra zuhogó esőben felhúzott csuklyájú, lobogó esőköpenyével kis lélekvesztőjén Gino elhúzott mellettünk, átragadt ránk gondtalan derűje, megéljeneztük.

 

Robert műanyag tintahalat húzott egy óriási horogra és kábelnak is beillő fonálon szánkáztatta a hajó után. A vacsoránk - bökött bizakodón hátra. Ha halat fogunk, az csak nagy lehet. Nem mintha esélytelenek lennénk. A közeli Euaki és Malinoa szigetek környékére még delfinek is elvetődnek, pedig azok inkább az egyenlítőhöz közelebbi, a Ha'apai-szigetcsoport menti vizeket kedvelik, ahol viszont már bálnák is megfordulnak, főleg nászidőben. No, majd kiderül, mit tartogat számunkra a halász szerencse.

 

 

Elállt az eső és felragyogott a nap, mire ismét Velitoához értünk. Ezzel visszatért a jókedvünk is. Gino a hajóról négyesével fuvarozott bennünket a sziget kis öblébe, ahol - különös fogadóbizottság - a „Robinson-család” disznai vártak ránk. A kalyibához érve nem várt kép tárult elénk. Az épületnek hiányzott a ház tenger felöl nem látható fele. Elemi erejű ciklon vághatta le azt. A vastag hordólemezek papírcafatokként lógtak a gerendákon. De vajon mi történt a lakókkal?

 

A sziget nem túlságosan nagy, tizenöt perc alatt körbejárható. Mivel a kiáltozásunkra senki nem válaszolt és emberi életnek nyomára sem bukkantunk, globális kutatást rendeztünk tetemek vagy csontok után. Nagy megkönnyebbülésünkre azonban egyikre sem leltünk.

 

- Biztosan elmenekültek a vihar elől. Majd visszatérnek a disznaikért, mire azok meghíznak - vigasztalt bennünket Gino tétován.

 

Egy óra pihenőt engedélyeztem a csoportnak. A leányok bikinire vetkőzve a vízparton bóklásztak és a pálmafák között hódoltak a japánok legfőbb szórakozásának, fényképfelvételeket készítettek. Néhányan nekiindultak, hogy a parton körbejárják a földdarabot, de rövidesen egy meredek sziklafal állta útjukat. Visszafordultak, hogy a dzsungelben rést keressenek.

 

 

Föntről láttam, hogy két leány az öböl sziklái között elmélyülten játszik. Egy vízikígyó testét szorították villás ágakkal a kőhöz és vihogtak a kétségbeesett tekergőzésén. Karhosszúságú, ujjnyi vastag, jellegzetes mintázatú hüllő volt, a fehér testén mintha fekete gyűrűket viselne. Rögtön felismertem.

 

-Megírtátok-e már a levelet, jómadarak? - kérdeztem.

 

-Miféle levelet? - kérdeztek vissza még mindig kuncogva.

 

-Hát, a búcsúlevelet. Tonga legveszélyesebb vízikígyójával játszatok. A marására nincs ellenméreg.

 

- Hé, várjatok, most meg hova rohantok? - De kiabálhattam én már azoknak, sikoltozva árkon-bokron túl voltak.

 

Egy óra leteltével folytattuk utunkat. Irány Onevao szigete!