A nap, álmosan, fáradtan méz-aranyfényt csorgatott  a reggeli földre, a hajnali köd-párák már felszálltak, a tél jeges-deres-hosszú hideg ujjait végighúzta a tájon, a fűszálak végén a harmatcseppek, tündék álomkönnyei, fagyosan lebegtek a fűszálakkal a dermesztő reggelben. A csendbe a reggeli vonat zakatolása hasított csak be, de gyorsan tova is szállt. Szél nem susogta szerelmesek álmát, a világ nehezen ébredt. A mézszín fény szétáradt a tájon, felragyogtatva a jeges szikrákat a mezőn, a fák lehajtották fejüket, utolsó leveleiket halk sóhajjal engedve a szelíd lebegésre, tűnődve nézték, ahogy a nap felragyogtatja a sugárzón színpompás avarhalmazt a törzsük tövénél,majd utoljára kinyújtották csupasz ág-karjaikat a felragyogó napsütésben. A mézszín fénycsorgás tomboló aranyzuhataggá vált, szétáradt, a pocsolyák jeges dermedését végigsimogatta, vízzé változtatta, a tünde könnycseppek fölszáradtak, a jeges dermedtség lassan fölengedett. Az utolsó köd-pamacsok is beleolvadtak a reggeli ragyogó lángtengerbe, és az aranyzuhatag szemfájdító narancs-szédületbe folyt át. Csodálatos reggel lett, szívszorító, léleksimogató, gonosz álom-démonokat űző.