A gyerek még nem probléma-megoldó, hanem -elszenvedő lény. Emlékezetébe vésődnek megrázó vagy felrázó tapasztalatai, ezek még nem felismerések az összefüggések vizsgálata során, hanem a majdani homo esztétikus csíra-élményei, lárvácska-élményei: esetenként a fájdalom (és öröm) első összeállt képsoraiban válik a világ saját élményévé, ezzel önmaga elkülönültségében tekint már vissza reá a létezés. (Jung, 1930-1993)

Ez az elkülönültség már a kamaszkor jellem-alakulásait és az élet-megpróbálta férfi végzet-világát vetíti csírájában – mondhatni bábjában – a megfigyelő elé: ezek az elő-megfelelések, elő-korrespondanciák mind az egyén sorsképletének hordozói. Ugyanakkor „ezek az emlékezési szigetek” nem mások, mint a kis lélek erőfeszítései arra, hogy saját léte megkülönböződjék elhatárolt élményvilágában, hogy kialakulhasson a saját életfonál öntudatba emelt folytonossága.

Olyan alapja ez a tudatnak, amely majd a konfliktus-felismerés és konfliktus-kihordás kamaszkori báb-állapota után az egyéni létforma konfliktus-megoldásainak adja át a teret a felnőtt férfi életében; legalábbis ideáltípusként szemlélve egy-egy emberlét élet-genezisét.

Wass Albert első „tudatszigetei”, emlékezésének sarkpontjai is jelzik, hogy a jellemfejlődés ideális dinamikája nem könnyen fejlődött s alakult a Trianon utáni Transyilvania földjén, a szociális és nemzeti elnyomással sújtott román impériumban. Édesanyjától örökölt finom lelkiségében az esztétikai beállítottság dominál. A harmóniaigény, a szomorú létélmény passzív szemlélése és a vígasz-keresés erősen meghatározza Wass Albert fiatalkori személyiségét – korai szinte lávaszerűen zúduló versvilágát (W. A. 1927, 1928), majd első tárcáinak, novelláinak témáit.

Az elszenvedő esztétikum lesz a fő meghatározója nagyhatású első regényének, a Farkasveremnek (W. A. 1934) és a tíz évvel később kiadott, elsősorban gyermekségére visszaemlékező A titokzatos őzbak (W. A. 1942) című novellafüzérnek is, de még az orosz megszállás történelmi tablóját novellákba sűrítő Valaki tévedett című összeállításnak, sőt a 2. világháború utáni A funtineli boszorkány című hatalmas triptichon-regénynek is.

A sorsproblémák megoldásával küszködő kamasz irodalmilag maradandóvá tett történéseit írja meg a román-világban boldogulásáért küzdő fiúcska esetén keresztül a – címválasztásával is szimbolikus erővel ható – Egyedül a világ ellen című kisregényben. Marci elsősorban Nyilas Misi rokona, de ő már, egy negatív korszak lezárásának reményében, a fel nem adás biztonságát hordja tetteiben.

A felnőtt élet, a családfő társadalmi és emberi elhívatottságát fejezi ki a nagy sikerű Csaba-regény, amelynek még mindig az esztétikai, lírai hatása elsődleges, akárcsak ezidőtájt az A. Camus számára világhírt hozó novelláknak, regénynek. Szerzőnk élete ugyanakkor már a felelős sorsvállalás, vállalkozás és mindenkori helytállás példájának tekinthető, békében s háborúban egyaránt. (Jelzi ezt a Sorsvállalás és a Vállalkozáson című novellák erős életrajzi fogantatása.)

A probléma-megoldásért küzdő ember irodalmi válaszait mégis csak az 1947-48-as év hozza meg az emigrációba kényszerült férfi, a családapa és író számára. Költészetében a háború után a világlírában is az elsők között ad hangot – a hontalanná lett ember, a háború pusztításaiból fölemelkedő vox humana küldetéstudata. (Az első galamb, A bújdosó imája, A hontalanság hitvallása, Üzenet haza). Egy visszaemlékezés-értékű novella főhőse – az író alteregója – így jellemzi a korszak állapotát, igényeit:

„Az emberek már elkezdték újraépíteni a romba dőlt házakat s eljön az idő, amikor valamennyit újraépítik s nem lesz több rom sehol. De amíg az egész emberi világ az újraéledő falakat figyeli, addig az emberi romokkal nem törődik senki. Az emberi romokról mindenki megfeledkezett. S ha nem történik valami, ha valaki nem lép közbe és csinál valamit, úgy eljön az idő, amikor minden új lesz, csupán az ember marad a régi, s romba dőlt lelkek kísértenek az új falak között. Azért lettem remete, hogy próbáljak segíteni ezen. Hogy amíg mások a falakat építik nappal, addig én éjjel a lelkeket építgessem újra. De még nagyon kezdő remete vagyok. Még csak odáig jutottam el, hogy hinni tudok a jóságban, a megbékélésben, a szeretetben. Ezeken át talán egy nap eljutok odáig, hogy hinni tudok az emberekben is. Mert ez a fontos. Amíg nem tudunk hinni az emberben, addig nem tudjuk újjáépíteni a világot sem” (Istenkeresés)

E szavak is az érett realitásérzék és az eszmény dúló csatáját s egyben harmónizálásuk reményét fejezik ki, akárcsak a háború utáni egyik első Nobel-díjas Dylen Thomas eget-földet, nyomort-szépséget megrengető költészete. Találó a tervezett regény címadása is: Hitvesztett nemzedék. Jelzi Wass Albert szembenézését a korszak nihilizmusával, közönyösségével, mely maradandó nyomokat hagyott midndmáig az európai és észak-amarikai ember mentalitásában.

A párizsi békediktátummal újra földönfutóvá tett és határokkal szétszabdalt magyarság iránti kötelességérzet ad megújuló értelmet szavainak, írásművészetének. Így születik meg az Adjátok vissza a hegyeimet! nevezetes és sokat idézett Előszava, ez a vádirat értékű sikoly, amely számunkra, magyarok számára csak Ady Endre: Üdvözlet a győzőnek című verséhez, Reményik Sándor Új szövetség című költeményének elszántságához és Babits Mihály: A könnytelenek könnyei című Trianon-fájdalmú „szózatához” hasonlítható. Ekkor írt novellái is érett számvetésről vallanak. Visszaemlékezései is értékőrző szempontokat érvényesítenek. (Búcsú egy kutyától, Cica és más rövid írások a később megjelentetett A költő és a macska című kötetből)

A probléma-megoldással küzdő ember regénye a már néhány példányban kiadott Örökösök című kisregénye is, de a fasizmus és bolsevizmus kettős rémségeire adott legjelentősebb válasza – írói és emberi pályaszakaszában is új fejezetet kezdve – az Elvész a nyom című sorsfaggató munkája lesz, 1952-es megjelenéssel. Közép-Európa hat nemzetének, hat társadalmi rétegének és 2. világháborús nemzedékeinek egzisztenciális válasz-kereső regénye ez!

Innen válik visszamenőleg is érthetővé Wass Albert írásműveinek hatalmas tobzódása a 40-es évek mindkét felében, áthúzódva az 50-es évek elejére is. A 30-45 éves író többszöri nekirugaszkodás után végezetül nemcsak a kortársi, hanem az eljövendő emberiségnek is válaszképes alkotásokat helyez az asztalára. Kétségeken és félelmeken túl a jellem- és emberfejlődés dialektikája győz: Wass Albert munkásságában a homo esztétikust kiegészíti a homo etikus.

Az írói számvetés időszaka a bolseviki társadalom-bírálatot tartalmazó remekművek (Átoksori kísértet, Antikrisztus és a pásztorok) és a humor rekeszizmait is kesernyésen megmozgató munkák után (Tizenhárom almafa, Elvásik a verse csillag) a két kötetes családtörténeti-életrajzi ihletésű nagyregénnyel, a Kard és kaszával zárul. Mondhatni, lenullázódik a feldolgozásra váró racionalitások világa.

A még ereje teljében küzdő férfi a maga 60. életéve után már főként közíróként, publicistaként, majd lap-és kiadóvállalat-alapítóként és tuilajdonosként küzd igazságaiért, nemzeti igazságainkért. Magyar szemmel állandó rovatot ír a Kanadai magyarság című lap számára, bízva a nagy lélekszámú kanadai emigránsok tettre készségében, áldozathozatalában (W. A.: Józan magyar szemmel, 2002). Közéleti írásait angolul is közreadja a Danubian press című lapjában, s könyveit, regényeit, más a magyarsággal foglalkozó történelmi munkák társaságában rendre lefordíttatja az Amerikai Magyar Szépmíves Céh kiadványai számára.

Ezt a korszakot kötetünkben A magyar hivatással a tengeren túl és a Kárpát-medence öröksége címen összeállított közéleti írások reprezentálják, magyar nyelvterületen elsőként a Kráter Műhely Egyesület gondozásában, illetve fordítsában.

Mégis, a 80. évéhez közeledő író számára a 1980-as évek már másról is szólnak – írói önvizsgálat, hit, személyes és történelmi példa egybeesése, bölcsesség és megtartó mítosz  szakad föl, fogalmazódik és mutatkozik meg a Hagyaték című kötet történelmi kronológiára fűzött darabjaiban. Az író ezekben a miniatűr példázatokban is megtalálta a maga hangját, hangnemét és üzenetét. A „vénülés” bástyái közé visszahúzódva még nagyapaként is szórta ha nem is unokái, de vágyott honi és erdélyi olvasói elé a gyöngyöt.

Jutott az írói elszánásból még élete utolsó évtizedére is. A lecsupaszodott mesélőkedv, a visszatekintés kora jött el. Nem véletlen, hogy a tervezett Voltam című könyv elkészült darabjai a bevezetőmben említett „emlékezésbeli sziget-élményekkel” van telehintve, telerajzolva, sokszor szinte önkényes gazdagsággal!

Nem is történhetett ez másként. Az öregedő kedély lelki beállítottsága visszatér a gyermekéhez: kiemel az emlék-tapasztalatok közül egyet-egyet, hosszasan elidőz megjelenítésüknél, s ennek fényében értelmez embert, emberiséget, sorsot! A bölcsesség fényébe vonja a megtapasztalt gyermek-kori, azaz kora-emberi történéseket.

A Voltam posztumuszként összeálló darabjai nem valósították meg az író szándékát: nem valósulhatott meg a 9 nagyfejezetre tervezett életrajz fokozatos kibontása, de lehetett az, amire „a lemenő nap fényében” minden élemedett korú ember vágyik – elrendezett múlt, elrendezett visszatérés a saját élet, az elkülönült élet kezdetéhez, hogy ne maradjon fehér folt az életrajz és életmű, a biográfia és az opusz viszonylatában, hogy ne maradjon adósa sem magának, sem nemzetének, sem utódainak az ember, az író. Így lehetnek a gyermek Albira, a „Kicsi grófra” történő visszaemlékezések záróakkordjai egy feledhetetlenül monumentális életútnak, életműnek.

A Voltam ugyanakkor felkészülés a halálra. S miként a bábaasszony segíti a gyermekét szülő anyát, úgy a posztumusz szerkesztő-társ is – e sorok írója – ollóval metszi fel az életmű egészét, hogy az író szellemiségét követve megszülessen a csak-túlvilágról vagy az utókor-szemszögéből eggyé látott létezés szerves – a léthez méltó – egysége. A halál kettészakít tervet és munkát, de a már ismert művekben elszórtan jelentkező emlékezés-morzsák együttesen ritualizálják az írói búcsúzás aktusát. Wass Albert igényével: a megértés, a szeretet egymáshoz rendelő törvénye szerint.