A várfalnak simítottam hátamat, meleg volt. Mohos kőfalak, a levegőben úszott az időtlenség. A kapu előtt vadiúj Mercedes, szinte még a festék is ragadt rajta. A várban természetesen laktak. Nem tudom, hogy az úri leszármazottak, vagy csak unatkozó milliomosok, de postaláda, virágláda tele harsogópiros muskátlikkal, amelyek olyan szigorú rendszerben hullottak alá. A felvonóhíd leengedve, nyakatekert mélységbe látni alá. Csodálatos kilátás a városfallal övezett városkára és az Alpok vakító fehér kőcsipkéire. Alant  a meredeken kecskék és birkák legelésznek, mintegy természetes fűnyíróként is működve. Minden kertben trambulin, úgy látszik most ez a divat, mint pár éve kötelező volt kertenként egy darab kertitó, plusz a többemeletes madáretető. Mindenhol gondos kezek nyoma. Sehol egy felesleges fűszál, eldobott szemét, kidobott haszontalanság. Még a birkák és kecskék csípős szagát sem lehetett érezni. Különös nyugalom vonult át rajtam, ahogy a gót betűket próbáltam kisilabizálni, a felfoghatatlan messzi dátummal együtt: 1400. Úgy éreztem , mintha hazaértem volna. A kőfalak lehajoltak, a nap simogatott, a moha a kezem alá simult. A levegőben puhán úszott a délutáni harangszó. Szinte semmi sem változott. A durvára faragott kőfalak a tömör szürkeségükkel is sugallták, ők akkor is stabilan és magabiztosan állanak majd itt, ha én már sehol sem leszek. Mosolyogtató volt a stabil önbizalmuk. A fahídon a vár mellett lesétálva tündepatak csörgedezett. Időnként szeszélyesen egy-egy mini vízesést produkált, szivárványszínt szórva a méteres zúzmók és páfrányok közé. Halkan lépkedtem nehogy megzavarjam a tündék álmát. Meredeken emelkedett az ösvény, a patakocska is szélesebbé vált, hogy működtessen egy régről ittmaradt, ma is működő fűrészmalmot. Az öreg molnár az időből lépett elő, ahogy betolta vénséges csilléjét a malom sötét mélyére, közben lehajolva a cirmoshoz egy biztató simogatás erejéig. Minden gyerek és felnőtt messziről köszönt az idegennek is, ezt is olyan otthonosnak éreztem, mert gyerekkoromban volt szokás a bányásztelepülésen mindenkinek köszönni messziről és hangosan. Lehajoltam a patakhoz és a jéghideg víz a véremmé vált, lágy, simogató íze elkísért. A városka egy mesevilág. A középkorból megmaradt várfalon épp annyi hely, hogy egy személyautó átférjen, a házak a történelem szent igazát hirdetik. Itt minden megmaradt. Csak nem hintó áll a kapu előtt, hanem BMW. A levegő részegítően tiszta, az alkony a hegyek hideg leheletét hozza, itt hamarabb hideg van. Talán egyszer én is otthonra lelek itt.