„A kényelmes napokról nekünk le kell mondanunk: harcok idején, történelmi fordulóban, eszmék és népek elkeseredett mérkőzésekor születtünk, de a nagy időkhöz nagy nemzedék kell, s megéri, hogy a szerepet vállaljuk, összefogjunk, mint még soha, s a nyomasztó jelenben is tántoríthatatlan bizalommal dolgozzunk és mindent megtegyünk a szent célért, azokért, akik utánunk következnek.”

Ahogy haladtak előre az órák, hetek és hónapok, gyűltek a jegyzetek, az idézetek és a felhasználásra váró memoárok, emlékezések, egyre erősebben nyomult felém a felismerés: a megalázott, de szellemében mégis függetlenséget áhító magyar nemzet 20. századi ra(b)pszódiájának történetét kell feltárnom ahhoz, hogy Wass Albert életéről írni tudjak.
Nagy idők nagy nemzedékének hazánkban és a Kárpát-medencében legelnémítottabb (fél évszázadon át „szív-némaságra ítéltetett”) írófejedelmét kell minden meglévő és leendő magyar olvasó lelkébe haza szállítanunk: hamvainak újra és újra történő hazaszállítása (sziklába helyezése és erdőkbe szórása) mellett és helyett a Feltámadás misztériumába kell ismét beavatnunk sokat szenvedett és még többször félrevezetett nemzetünket.
Úgy tűnik, minden új évszázadot egy-egy feledésre és megtagadásra ítélt nemzeti géniusz újraébresztésével kell kezdenünk. Miképpen tette ezt a magyar nemzet II. Rákóczi Ferenc csontjainak a Kassai Dómban történt újratemetésekor, úgy kellett tennie és tette is ezt a Kráter Műhely Egyesület kiadógárdája Wass Albert írói hagyatékának és életművének megjelentetésével. Számtalan önzetlen segítőnk van, felsorolásuk szinte lehetetlen, kutatók, szemtanúk, jogászok, irodalmárok, előadók, pályázó diákok és tanárok sokasága áll minden föllelt betűnk mögött, minden kiadott munkánk mellett.


Wass Albert a 20. század magyarság tragédiáinak előjátéka idején született, 1908-ban, amikor történelmileg véglegessé és visszafordíthatatlanná vált a Monarchia és a későbbi antanthatalmak érdekköri szétválása. VII. Edward és Ferenc József 1908-as cseországi fürdőtalálkozása már jelezte a 20. század vérgőzös folytatásának diplomáciai előkészületeit:

„VII. Edward, Anglia királya próbálta rábeszélni az öreg Ferenc Józsefet: ne kösse a Monarchia sorsát Németországhoz. Csakhogy Ferenc József már fiatalabb korában is nehezen hajlott az okos szóra. Makacs volt mindig, most meg már csökönyös. Felséges vendége kibeszélhette a lelkét, ő nem ingott meg. Az oroszok ellenében – erősködött – ő nem nélkülözheti a német szövetséget.
Edward végül is felhagyott a reménnyel, hogy ezt a konok vénembert valaha is meggyőzheti. 1908-ban járt nála utoljára. A búcsú perceiben a Ferenc József mögött álló angol nagykövet nem állhatta meg, hogy hangosan meg ne jegyezze: »Azt hiszem, hogy őfelsége élete nagy esélyét mulasztotta el.«
Az elmulasztott esély azonban nemcsak ezé a hetvennyolc éves aggastyáné volt. Az utolsó nemmel ő egész Európát odadobta az immár elkerülhetetlen háborúnak s a Habsburgok évszázados birodalmát az enyészetnek. Ezzel pedig a történelmi Magyarország sorsa is megpecsételtetett.
Íme, ez volt az európai háttere annak, ami a századforduló után hazánkkal történt.”

Az írót életeseményei a 20. század első felének egyik koronatanújává teszik. A románok 1918 december 23-i kolozsvári bevonulását, majd másnak Karácsonyestén a Kárpátok őre Deák utca-i szobrának felrobbantását családja körében éli meg a gyermek. Abban a Deák Ferenc utcában, amelynek családjai ötvenegynéhány év leforgása alatt két miniszterelnököt is adtak a magyar hazának (báró Bánffy Dezsőt és gróf Teleki Pált).
„Az első világháború következményeképpen 1918 decemberében a román hadsereg elfoglalta szülőföldemet, Erdélyt, ami addig Magyarország részét képezte – emlékezik vissza 1979-es Rövid önéletrajzában az író –. 1919. január 19-én, tízéves kisfiúként részt vettem azon a kolozsvári utcai tüntetésen, ahol a magyarok önrendelkezési jogukat követelték, annak szellemében, ahogyan azt az Amerikai Egyesült Államok elnöke, Wilson meghatározta. A tömegre rálőttek a románok. Családomból többen megsebesültek, néhányukat letartóztatták és megverték. Amint megpróbáltam fedezéket keresni magamnak, golyók süvítettek körülöttem, és emberek hullottak a földre mindenfelé. Ez volt számomra a megváltozó világ első bemutatkozása. A nemzeti méretű tiltakozás ellenére Erdélyt mégis Romániához csatolták, és ezzel elkezdődtek kisebbségi sorsunk rémségei. Meg kellett tanulnunk románul, és megtiltották, hogy anyanyelvünket nyilvánosan használhassuk. Létünk minden vonatkozásában hátrányos megkülönböztetés áldozatai lettünk.”
Érdemes elidőznünk az utcai tüntetés egy személyes momentumánál, mert maga Wass Albert is többször visszatér erre az epizódra, isteni elrendelés első jeleként is értelmezhetjük: „Tizenegy éves koromban akaratom ellenére román állampolgár lettem, és 11 nappal születésnapom után megismerkedtem a kisebbségi élet bajaival is: 1919. január 19-én, Kolozsvár magyarjai tüntető felvonulást rendeztek a főtéri New York szálloda elé, ahol az új határmegállapító bizottságot vezető francia tábornok lakozott. A román katonaság sortűzzel oszlatta szét a magyar tömeget (a francia tábornoknak azt hazudták, hogy kommunisták akarták őt megtámadni). A tüntetésnek 18 halottja és 38 sebesültje volt. Én futottam, akár a nyúl, nagyapám Deák Ferenc utcai házáig, s csak a báránybőr sipkát lőtték le a fejemről.
Az I. világháború utáni antant és román megszállás körülményeiről itt egy gyermek szemtanú emlékezik, szavaihoz nem férhet kétség, Trianon gyermeke beszél a magyarságot ért méltánytalan bánásmódról, a magyar területek megszállásáról, s később, felnőttként mindhalálig, ahol teheti, folyamatosan tiltakozik majd a magyarság etnikumának román beolvasztási kísérletei ellen.


Wass Albert a Farkas utcai Református Gimnáziumban tanul. Erdőmérnöki tanulmányait Debrecenben a pallagi főiskolán, majd a németországi Kohenheimben végzi, s a párizsi Sorbonne-on fejezi be. A román impérium alatti Erdélyben nem tehet mást, mint egyetlen gyermekként visszatér a családi birtokra gazdálkodni. Megházasodik, egyik közeli rokonát, nagynénjének lányát, Siemers Évát veszi el, Erdélyben öt gyerekük születik, akik közül az egyik korán meghal.
 1936-ban ­ első regénye, a Farkasverem sikere után tagjává választja az Erdélyi Helikon írói közössége. Kós Károly, Reményik Sándor és Bánffy Miklós atyai barátsága és Dsida Jenő, Molter Károly, Szabédi László kortársi eliemerése mellett Tamási Áron, majd Nyirő József írói barátsága is köréje szövődik.
1938-ban már a legpatinásabb erdélyi írók társaságában jelenik meg a Mélység fölött című novellája a több kiadást látott Erdélyi köszöntő című nagy sikerú antológiában. (Büszkén nézem könyvespolcomon ma is az első kiadásnak a családom által megőrzött 927. számozott példányát.)
kép: az autogrammok és a belső címoldal
A kötet novellája a közel azonos időben alkotó japán Okutagawa Rjunoszuke és a későbbi írótárs, a magyar Sántha Ferenc írásművészetének erkölcsi hőfokán éreztei törvény és bűn, megtorlás és összejátszás, igazság és forgandó szerencse szinte mítikus körforgását a hószagú Kelemen havasok sziklái alatt: a magyar vadőr, az oláh vadorzó és a szász vásáros gazda történetében. A 29 esztendős író lerakta névjegyét az egyetemes irodalom asztalára.
A kötetbe válogatott írótársak névsora zordonan jelzi a szerkesztők ítélőerejének tévedhetetlen biztonságát, egy szelet irodalomtörténeti felsorolás: Nyirő József, Makkai Sándor, Tamási Áron, Dsida Jenő, Bánffy Miklós, Kós Károly és Wass Albert. Az együtt valók, az együtt lépők időben egyszeri, de kultúrtörténetünkben példaszerű találkozása a könyv lapjain. Annak az írógárdának együtt jelentkezése, amelyről Márai Sándor, a már akkor világhírű kortárs, így ír 1942-ben: „A székely, az erdélyi magyar, aki húsz esztendőt töltött el kisebbségi sorban, megtanulta  a dolgokat igazi valóságukban látni.”


 „Erdély”

Így írhatjuk, idézőjelben, ezt az egyetlen szót, mint az örökérvényű, sokat mondó fogalmakat, mint egy nagy és nemes szimbólumot. „Erdély”: a magyarság sziklavára, megtartója keserves történelmi időkben, egy nemzet és fajta életerejének jelképe és biztosítéka. Az ország megpróbáltatásának napjaiban sokszor Erdély adta a megmentő egyéniséget, a szellemnek azt a frissességét, amely győzelmesen szállt szembe a történelem haragjával.
A nemzet új kataklizmájában is elsőnek Erdély találta meg a szellem kivezető útját, nép és kultúra, modernség és hagyomány szinte őserejű összefoglalását teremtve meg irodalmában. Az erdélyi irodalom a nemzeti lélek győzelme a sors fölött, a tisztult magyarság öneszmélésének nagy bizonysága. Az a magasabb szféra, amelyben leszakadt magyarság és anyaország politikai határok fölött a lélek jegyében megtalálja egymást, az a magasabb légkör, amelyben fáradt napjaiban erőt, végzetében biztatást, útja sötétségében fényes ígéretet talál.
Erdély írói egy táj, egy történelem, egy nemzet szavát képviselik, az egyéniség változatosságával, a lelkiismeretvizsgálat komolyságával és a humor vigasztaló emberi derűjével. A jelen szomorú valóságából a jövő derűs valóságára utalnak, a fájdalomból a megszülető örömre. Örök magyar szó az erdélyi irodalom szava, s aki ezt megérti, szereti, az a nemzet jövője, hazai és leszakadt magyarság megtartása érdekében a legnagyobb és legszebb munkát végzi el. Erdély irodalmában egy kiért történelmi hivatástudat szól az ország egyeteméhez: fogadja a közönség oly szeretettel és örömmel, amilyen szeretet s öröm illik magvas művésziességéhez, – s a művelt magyarság emelkedett szelleméhez, műveltségi hagyományaihoz.

Erdélyi köszöntő, a könyv előszava


Az 1940-es 2. bécsi döntés a Wass-családi birtokainak szélén vonja meg Észak- és Dél-Erdély határát. Szűkebb szülőföldi tájegységének, a Mezőségnek kettémetszése sem etnikailag, sem geopolitikailag nem volt indokolt! A Teleki Intézet kiváló politikai és etno-földrajzi ismeretekkel rendelkező kutatója, Rónai András a Német Birodalom gazdasági érdekérvényesítésével magyarázza ezt a határként kirajzolt különös zsákot, hurkot.
„Kolozsvártól kelet felé a határ nagy kanyarulatot írt le, a feltűnő beszögellést nem nemzetiségi megoszlás keletkeztette. A Mezőségnek azon az eléggé gyéren lakott területén kevert magyar és román lakosság élt, egyik sem jelentős többséggel a másikkal szemben. Földrajzi szempont sem határozta meg ezt a vonalat, és a határ utakat, vasútvonalakat vágott el, Kolozsvár és a Székelyföld vasúti összeköttetése megszakadt. Ezért kellett lóhalálában megépíteni a Szeretfalva-Déva vasútvonalat.  A magyar vasútépítők és geológusok számára igen nehéz feladatot jelentett ez a Mezőség suvadásos terepén. A beszögellés a Mezőség rendkívül gazdag földgázmezőit (Kissármás) és az arra települt sokféle és jelentős ipart kanyarította ki Románia javára. (Gazdasági érdekét szolgálva, a másik félre más súlyos gazdasági terheket rótt: a gazdasági elvű területmegosztás sem könnyebb feladat, mint a nemzetiségi elvű.) A gázmezőre települt iparban jelentős érdekeltsége volt a németeknek, s ezt még növelni kívánták a következő években.
Az író Jönnek című regényében 10 nap történéseibe tömörítve, a szemtanú hitelességével, írja meg a várt felszabadulás utáni öröm és az elszakított emberek iránti bánat élményeit. Majd ezután is több novellájában ír a kettéosztottság miatt beállt közösségi, emberi anomáliákról. A Hűség bilincsében, a Máté Feri hazatér, a Kívül a métán című novellái az embert a szülőföldjén ért egyetemes sérelmekről beszélnek, egyetemes bánatról, egyetemes fájdalmakról, egyetemes érvénnyel.
Jaj, ezek az atrocitások hányszor vannak jelen mind a mai napig a politikusok meggondolatlan döntései nyomán a szegény emberiség történetében! S hányszor rejlik a cselekedetben a csattanós válasz, hányszor ismétlődik a keserű „magvetés”, de hát „búzavetés” az is, a Dél-Erdélyben maradt magyaroké:

„– Hova-hova, Stefán?
– Vetni, tanító úr.
– Éjszaka?
– Dolgozni kell, tanító úr, ha élni akarunk.
Hallgatva mentek egymás mellett, a szekér lassan csikorgott utánuk.
– Rosszul esik neked, ugye, hogy nem lesz itt Magyarország? – kérdezte hirtelen a tanító.
Telkes István felnézett a holdra és nagyot sóhajtott.
– Hát, tanító úr, ha az Úristen teszen velünk valamit, nem kérdi, hogy jól esik-e nekünk, vagy nem. Csak teszi, ahogy akarja. S mi igazodunk hozzá.
Hallgatva mentek egy darabig, aztán az iskolánál betért a tanító.
– Ne búsulj, Stefán, nem lesz neked ezután se rosszabb. Nem bántjuk mi azt, aki dolgozik és hallgat.
Telkes István újra felnézett a holdra, szemére húzta a kalapot, mélyen.
– Jóéccakát, tanító úr.
– Neked is, Stefán.
Ment Telkes István gazda a szekér előtt tovább, szembe a holddal. Olyan volt a hold, mint egy nagy tüzes kerék, mely addig gurult csak, s métát emelve a falu fölé hirtelen megállt.
Ahogy ment, háta mögött óriásira nőtt az árnyék, átesett a két ökrön, át a falu utcáján, s emberen túli távolságba nyúlt.”

Wass Albert íróként országos elismertségre tesz szert. Már nagyon fiatalon tagjai közé választja a Kemény Zsigmond Társaság, majd az Erdélyi Helikon, s később a Kisfaludy Társaság. Többek között a legjelentősebb magyar irodalmi díjnak, a Baumgarten-díjnak 1940. évi díjazottja, s egy évre rá újabb könyve elismeréséül (Csaba) a Klebelsberg Kunó díjat is átveheti. Írói feladatvállalása a 20. századi magyar írók között szinte példátlan. A titikzatos őzbak című önéletrajzi elbeszélés-füzére, református világlátása ellenére, a mélyen katolikus beállítottságú Pilinszky János elismerését is kiváltja. Két nagy sikerű történelmi regényt ír a szűkebb tájhazáról, a Mezőség 19. és 20. századeleji történetéről, a Mire a fák megnőnek és a Kastély árnyékában című regényeinek történelmi realitásérzéke és nemzeti önbírálata megdöbbentő, szenvedélyes, nagyvonalú. S még mesekönyvre is telik, elsősorban a gyermekeinek és a jövőben felnövőknek állít emléket a szülöföld tavainak meséivel, oláh-magyar mítoszvilágának bartóki színvonalú megörökítésével (Tavak könyve). Történelmi regénye hunok és székelyek közös eredetmítoszait realizálja (Vérben és viharban) modern lélektani ismeretek birtokában. Ifjúsági regénye pedig a többszörösen is árván maradt kamasz gyermek erkölcsi és emberi helytállásának örökérvényű oldalaival gazdagítja irodalmunkat: az nevelőszülőtől rámaradt juss visszaszerzése mellett az Egyedül a világ ellen című kisregény főhőse, Mártonka, a lelki vezetés nélkül maradt falu valódi hősévé válik.
Wass Albert írói áradásának és emberi fegyelmének szimbolikus értékeit mutatja fel Babits Mihály a Baumgarten Díj kiosztásán elmondott beszédében: „A bombazápor között íróasztalánál nyugodtan dolgozó Zrínyi az egész mai magyar irodalom jelképe lehetne, s alapítványunk ez idei névsora voltaképp ugyanazt billusztrálja, amit ez a jelkép.” A fiatal íróra nem lehetett hatástalan ez az életre szóló, megelőlegezett bizalom sem.
Ugyanebben a beszédében kifejezetten Wass Albertre vonatkozóak a következő sorok: „Aki regényíró, az egy távoli, alig ismert tájék, s egy elvonult, magának élő társadalmi osztály erkölcseit írja.” Ez a túlzó szavak nélkül elhangzó megállapítás mégis fontos az író számára, és számunkra, mai olvasók számára is. Wass Albert életében és művészetében a nagyapai hagyományként megőrzött erkölcsi alapelvek valóban meghatározóak. Erkölcsi romlás és erkölcsi helytállás mindig vonzotta, nagyobb formátumú műveinek és kisebb novelláinak is ezek a fő feszültségforrásai. Az egzisztencia határ- vagy peremhelyzeteiben megfelelő erkölcsi válaszokat keresett, s többnyire talált az író, vagy ha nem, akkor ítélete ostorként csattant akár szereplői hátán is. (Pl. Kicsi Anna sírkeresztje vagy majd A funtineli boszorkány megfogant átkai, stb.)


Más próbák, a jelen történelmének próbái is várták a fiatal apát és sikeres írót. Kései visszaemlékezésében egyszerű szavakkal foglalja össze a magyarság férfivilágának és nemzedékének háborús helytállását: „Egy évvel a felszabadulás után behívtak katonának, mentem is örömmel és büszkeséggel, hogy a magyar hazát szolgálhatom. Aztán jött a háború, melyről tudtuk, hogy jól nem végződhet. De harcoltunk, becsülettel, mert más választásunk nem volt.”




Esztendők, amik tízszeresen számítanak

„Hiába a nyolcvanhetediket taposom, s volt múltamban sok olyan esztendő, ami tízszeresen számít, mint például amit a Hitler börtönében töltöttem, ahol azzal szórakoztattak, hogy „vallatás” ürügye alatt jobb kezem ujjait tördelték sorba, vagy amikor kiküldettem a Pripjet mocsaraiba mint huszártisztet, s csak az ukránoknak köszönhetem, hogy életben maradtam.”


1943 őszén a 9. Magyar Kir. Lovasságnál zászlóaljparancsnokként részt vesz a csapattársaival a visszavonuló Ukrán Front harcaiban. Előbb a német vízi utánpótlást zavaró partizánokat leplezi le, majd katonatársait menti ki egy mocsaras vidéken át az ellenséges bekerítő gyűrűből, mindezekért másodosztályú, majd első osztályú vaskereszttel tűntetik ki, amelyekre élete végéig méltán lehetett büszke. Katonai visszavonuláskor Kijev közelében a gépkocsija alatt akna robban, s a több méteres repülés után a földet érés okozta agyrázkódás miatt „protoplazma megrázkódtatással” kezelik a front mögött, egy német hadikórházban, majd visszairányítják a hátországba.
1944 elejétől az Erdélyi Front 2. magyar hadosztályparancsnoka, Dálnoki Veress Lajos szárnysegédjeként szolgál. Januárban a dél-erdélyi, Brassóban állomásozó Német–Olasz Tiszti Bizottság mellé osztják be kommunikációs tisztként. Ekkor Sepsiszentgyörgyön állomásozik. Különleges megbízatásokat teljesítve részt vesz a dél-erdélyi román visszaélések és atrocitások kivizsgálásában, majd folyamatosan teljesíti szeretett parancsnoka utasításait egészen Horthy Miklós sikertelen átállási kísérletéig, a tragikus emlékű 1944. október 15-ig.
Előtte még, október 9-én látja utoljára Vasasszentgothárdon a későbbi romon uralom alatt lerombolt szülői házat. Nevelőanyja emlékönyvében az író így emlékezik meg a búcsúról: „Régi emlékek fájó melegével a szívemben búcsúzom a régi otthontól, melyet elsöpör ma a történelem vihara. De hiszek abban – ha van Isten valahol az életek és sorsok fölött –, hogy visszatérünk egyszer, s ha a ház, mely fölnevelt, újra otthonná válik, hogy kivirágozzon belőle új évszázadokra a győzedelmes élet.”
Ahogy Petőfi Bem apót a végzetes csatáig, úgy követte Wass Albert is D. Veress Lajost az SS-letartóztatás pillanatáig, mikor az írót is őrizetbe vették, a németek által akkor okozott újjcsönttöréseire több alkalommal is visszaemlékezik, noha egy nap után szabadon bocsátják, s az újonnan kinevezett tábornokok alatt még tovább szolgál. Több ütközetben részt vesz, s az Erdélyből kivándorló civil lakosság exodusának biztosítótiszti feladatait is nehéz helyzetekben ő látja el.
Vezérezredesét sopronkőhidai börtönében meglátogatja, ahol éppen ő buzdítja emigrációba vonulásra, hogy folytassa az Erdély önállóságáért folytatott küzdelmet, törtetlenül, egész életén keresztül.


Erdélyi magyarok nemzetmentő kísérlete

1943 nyarától Wass Albert Dálnoki Veress Lajos irányításával egyik jelentős szervezője volt a német majd szovjetellenes, de később a szovjettel kollaboráló erdélyi magyar ellenállási mozgalomnak. A Magyar Mentési Bizottság cionista vezetőségével közösen több mint 12 000 zsidó lakos életét mentették meg, elrejtve őket a német deportálások elől. Az író saját Ratosnya környéki vadászházában is rejtett zsidó családot.
Vezető magyar katonák, egyházi emberek, politikusok, tudósok, szerzetesrendek segítségével „a 165 000-es észak-erdélyi zsidó népesség egynegyede élte túl a holokausztot”.
Majd különös fintora sornak, hogy 1944 őszén éppen a mozgalomnak az Erdély földjén maradt tagjai alapították meg a román soviniszta düh megfékezésére az Erdélyi Kommunista Pártot. Ennek előtte két hét leforgása alatt több mint 50 000, katonai véderő nélkül maradt, magyar parasztot öltek meg román fegyveresek.
A kudarcra ítéltetett nemzetmentő kísérlet vezetőit, ill. résztvevőit később, 1944 december 18-a után, a Moszkvábol irnyított Államvédelmi Hatóság kivégeztette, bebörtönözte vagy a Duna-delta „Gulágjaiba” vitette.
„A vád mindig ugyanaz volt: kollaborálás a németekkel és népelnyomás. Pár hét az államvédelmisek börtönében, és az emberek a legelképesztőbb vádakat is beismerték. A »népbíróságnak« mindössze annyi dolga maradt, hogy meghozza ítéleteit és mozgassa a bábokat. Hatszáznyolcvanhat embert ítéltek halálra egyetlen év alatt, és kétezer-hatszáznyolcvanhét ember kapott hat évet meghaladó börtönbüntetést. Az elítéltek között volt az ellenállási mozgalom háromszáztizenegy tagja is.”


Kép a ratosnyai házról, kép katonai ruhában, szivarral

Az 1944. október 15-e utáni eseményekről Wass Albertnek Az Antikrisztus és a pásztorok című regénye és az emigrációban önálló könyvként kiadott Valaki tévedett című novellasorozata nyújthat lélek- és társadalomrajzban is hűséges látomást. Álljon itt, előzetesként, az író ún. Rövid életrajzának egy ide kívánkozó részlete, nyers visszaemlékezésként, megidézően:
„Októbertől csapataink Erdélyen majd Magyarországon keresztül vonultak vissza, erős orosz-román támadások közepette. Ennek ellenére mégis elég sokszor sikerült hosszabb-rövidebb időre visszahódítanunk egyes városokat és falvakat, ahol a románok és oroszok néhány napot töltöttek. Amit ott láttam, sohasem tudom elfelejteni: halálra erőszakolt magyar lányokat, egészen kicsiket, hároméveseket is, megcsonkított, lefejezett magyar férfiakat és nőket. Az a gonosz vérengzés, amelyet a románok és oroszok a magyar civil lakosság ellen elkövettek, mindent felülmúlt, amiről valaha is hallottam.”
Ahogy írja: a volt 2. magyar hadosztály Tasnádtól a Tisza-mentén keresztül, Győrön át Sopronig tartó visszavonulásában aktív szerepet vállal, főként a frontok a Nyugat felé menekülő civil lakosságot védve. A hazát március 31-én hagyja el, szűkebb családjával együtt, az utolsó civileket szállító vagonnal, orosz gránáttűzben. „Én nem menekültem, mindig csak visszafelé harcoltam” – nyilatkozza egy későbbi interjúban.


A trianoni nemzedék nem felejthető írógéniusza előbb németországi menekültként, lágerlakóként, majd milliomosok családtagjaként ugyan, de szerény éjjeliőrként írja meg az Adjátok vissza a hegyeimet! című feledhetetlen munkáját, és a már klasszikusnak számító A funtineli boszorkány című regénytrilógiát.

Adjátok vissza a hegyeimet! borítóképe

Hihetetlen, hogy ebben az időben veti papírra még az Erdők könyve című példázatos állattörténeteit, és különös, groteszk történetsorozatát, A rézkígyó című öt tételes munkáját is, amely Mózes Teremtés-könyvének abszurd parafrázisaként értékelhető, a világháborúk utáni újrakezdés abszurdjának. Ír a háború vesztes népeinek fiataljairól is egy életkezdő kisregényt Örökösök címen, mintha a korabeli filmes újhullám  alkotóival (a francia Rasnaissel, az olasz Fellinivel és a magyar Radványival) közös 2. világháború utáni nyitóhangot ütné meg a magyar írótárs. Erdélynek a román impérium alatti életére visszatekintve, a magyarság háborúvégi egzodusát is hűen ábrázolva írja meg erkölcsi példázataiban is felejthetetlen regényét: az Ember az országút szélén című kötetet, amit még szintén Németországban jelentet meg Ugyancsak még Európában kezdi el a Közép-európai élet társadalmi-filozófiai összegzésének szánt Elvész a nyom című nagyregényét is.
A Te és a világ című kisprózai-bölcseleti munkája az értékkereső ember háború utáni önmeghatározására tesz nagyszerű kísérletet. E kicsiny könyvet tömörsége, humánuma, egyetemessége Hamvas Béla életművének jeles darabjaival rokonítja.
1951 nyarától, az Egyesült Állomokba történt kivándorlása után az emigráció szellemi vezéreként, anyagi- és munka-áldozatokat hozó szervezőjeként, később könyv- és lapkiadóként, publicistaként és politikai tanulmányok szerzőjeként képviseli és tartja napirenden a magyarság ügyét, kölönösen a román soviniszta hatalomnak egyre fokozottabban kiszolgáltatott Erdély ügyét.
1952 májusában, első házasságát törvény szerinti értelemben semmisnek tekintve, Elizabeth McClainnal esküszik meg. Szimbolikus értékű, hogy Nyirő József halála után, 1954-ben őt kérik fel a patinás hírű Kossuth Kiadó igazgatói tisztére. Több emigráns lapnak lesz felelős kiadója vagy társszerkesztője, közülük kiemelkedik a Dr. Soos Géza által alapított Új magyar út (1950-1956).
Nem kis részben második felesége segítségével és saját munkája révén megbecsült tagja lesz az USA társadalmának. 1957-től nyugdíjaztatásáig a floridai, gainesville-i egyetem tanára. Fiai közül négy Amerikában él, egy Németországban.
Megalapítja és jelentős áldozatokkal működteti is az Amerikai Magyar Szépmíves Czéhet (1964), angol és magyar nyelvű kiadványokkal. Angol nyelvű lapokkal tartja életben a kossuthi Duna-menti Konföderáció eszméjét éppúgy, mint a kisebbségi magyar lét elleni igazságtalanságok számonkérését a szlovák, a román és szerb állammal szemben (Danubian Resarch and Information Center (1966), Transilvanian Quarterly (1979), Hungarian Quarterly (1984), Central European Forum (1988). Nemzetközű jellegű tevékenységéért és művei esztétikai értékének elismeréséül a Száműzött Írók Amerikai PEN Klubjának tagjává választják.
A trianoni, majd párizsi béke-diktátumokat soha el nem fogadó, s a magyarság méltányos igazságszolgáltatásáért szüntelenül harcoló közírói munkásságát mindvégig kiegészítette a tragédiákat részvéttel átélő és láttatni tudó alkotó ember igényes, látomásos, de mégis dokumentatív erejű szépirodalmi életműve.
Ma már a Himnusz, a Szózat, a Nemzeti dal 20. századi párdarabjának tekinthetjük a nemzeti ünnepeinken oly gyakran felhangzó Üzenet haza című költemény-zsoltárát. Wass Albert a trianoni magyarság nagy nemzedékének nagy személyisége, nagy idők koronatanúja. Maradandó értékű alkotását 1947. március 15-e alkalmából írta, emigrációs társai erősítésére. Távol a hazától, „bújdosó”-ként, „hontalanul”.
Írói hitvallását maga is a nemzete és a kárvallott embermilliók melletti tanúság-tétellel kapcsolja össze:
„A szellemi ember felelőssége nem ismer megalkuvást, és a jövendő könyörtelenül számon kér tőle minden kimondott szót. Az emberiség nagy pereiben a szellemi ember a koronatanú: eskü kötelezi arra, hogy az igazat vallja, csak az igazat, és elhallgatás nélkül a teljes igazságot. Tanúvallomásától függ a perek kimenetele, és ha hamis tanúnak bizonyul: világkatasztrófákat von maga után. Köteles kimondani hangos szóval az igazságot, kínzókamrában és bitófán éppen úgy, mint bársonyszékben. A világzűrzavar mai állapotának megszüntetése, az apokalipszis dübörögve közeledő rémségeinek elhárítása, az emberi társadalom békés összhangjának megteremtése nem atombombákon, halálsugarakon és rakéta-repülőgépeken múlik, hanem egyedül azon, hogy az elkövetkezendő tíz esztendő alatt a népek szellemi embereinek lesz-e erejük letépni orrukról a korszellem hazug szemüvegeit, és lesz-e bátorságuk kimondani az igazságot.”
A zsoltáros idők és a homéroszi hang megtalálta költő-epikusát, de megtalálta „hősét” is: a trianoni igazságtalansággal sújtott, majd a 2. világháború vesztes magyarságát, a kiválasztott nép helyett a veszélyeztetett népet, a létében szétszaggatottat, a nemzetlététől majdnem megfosztottat:

„Egyik napon Tamás vagyunk,
másik napon Júdás vagyunk,
kakasszónál Péter vagyunk.
Átokverte, szerencsétlen
nagypéntekes nemzet vagyunk.”.

A 60-as évek közepétől a 80-as évek végig meghívásokat teljesít, előadást előadásra tart, nemzetközi fórumokon is. Angolul ír és szerkeszt, a magyar nemzet önkéntes diplomatájaként száll szembe minden elérhető fórumon Ceausescu nönkényuralmával és nemzeti elnyomásával
A Securitate, a román titkosrendőrség többször tett kísérletet az író megfélemlítésére, elhallgattatására, sőt megöletésére. 1979-től többször próbálták kiadatási kérelemmel Romániába szállíttatni az írót egy 1946-os, hamis tanúvallomásokon alapuló, romániai népbírósági ítéletre hivatkozva. Az USA és az FBI mindannyiszor elutasította Ceausescu álságos kiadatási kérelmeit. Ugyanakkor 1985 őszén „Securitate-terroristák” bizonyítottan gyilkossági kísérletet követtek el Wass Albert ellen a clevelandi Holiday Inn Hotelban, amely csak az INTERPOL jól-értesültsége és bűnmegelőző munkája miatt hiúsult meg.


Wass Albert írói alkotóerejét nem törik meg közéleti harcai, sőt az erdélyi mgyarságért folytatott szinte népmozgalmi feladatai sem hátráltaják írói életművének további kibontakoztatását. A szerző által élete legfontosabb művének tartott: A funtineli boszorkány című három részes nagyregénye 1956-ban német fordításban, majd 1959-ben magyarul is eljut az olvasókhoz. A női lét kihívásait a három rész három módon abrázolja: 1. kiszolgáltatott árva, havasi kamaszlányként, 2.  boldog szeretőként, szülő nőként és csalódott anyaként 2. a hegyi tolvajok között is szent sorsú látnokként, aki szembeszáll az antikrizstusi pópa kísértő prkatikáival is.
1957-ben, majd 1958-ban Európában és Amerikában is megjelenteti a 2. világháború utolsó napjairól szóló tragikus munkáját, Az Antikrisztus és a pásztorok című regényét, egy vak leány és egy erdélyi faluközösség passio-értékű ábrázolását. 1965-ben kiadja az 1951-ben megírt Tizenhárom almafa folytatását, az Elvásik a veres csillag című szatírikus regényét, míg az előbbi regény a 2. világháborús időszak elé tart torz tükröt, addig az utóbbi munka a balkáni kommunizmus embertelenségének fergeteges humorú leleplezése.
1964-ben ismét a fasizmus és kommunizmus közös eredetvidékét vizsgálja a nagysikerű Átoksori kísértet című regényében. Mindent megkísérel, hogy az 1956-os magyar szabadságharc leverésének tragédiájára is felhívja az olvasók figyelmét. Az 1952-ben kiadott Why című kisregényét kibővíti az 1956 magyar hőseinek történetével, amelyet Magukrahagyottak címen 1967-ben ad ki, megterenmtve a polifónikus történelmi regény magyar műfaját.
A Kard és kasza című kétrészes család- és személy-történeti regényét 1974-ben adja ki saját költségén. A Halálos köd Holtember partján című könyvével már-már a krimi eszközeitől sem visszariadva kívánja bemutatni a világnak a Közép-európai magyarság 20. századi vesszőfutásait.
A Hagyaték című könyve Erdély látóembereiről, táltosairól, és azok tanításairól szól egyetemes érvényű üzenetekkel és szépséggel.
Utolsó, már a visszavonulás jegyeit magán viselő írói periódusában dolgozik a Voltam címen tervezett életrajzi kötetén. Ehhez dolgoza fel, többnyire novellaszerű részletekben, maga és nemezete emlékeit. A kötet csak posztumuszként szerkesztve látott napvilágot. Wass Albert a tervezett címválasztással tudatos és átgondolt történelmi dimenziót ad saját életének! Sieyes abé arra kérdésre, mit cselekedett a francia forradalom és terror éveiben, bölcs fölénnyel felelte: J’ai vécu. (Voltam.) Wass Albert is ezzel a történelmi bölcsességgel várta a román impérium(ok) és bolseviki rémuralmak végét.


Valaki tévedett. Egy vékony füzet, az amerikai emigrációból. Egy 1970-ben napvilágot látott, tematikus időrendben szerkesztett füzet, amely képes katartikusan megváltoztatni a 2. világháború szovjet előretöréséről kialakított, vörös romantikával megfestett képünket. (Valaki tévedett, Kicsi Anna sírkerezstje, Vitézek migazsága, Az újaradi vértanú, Marika hitet tesz.)  Az álirodalmak álságos ábrázolásainak világáról lehullt a lepel. A front vonulásával fokozódik a tragikus teher, ami a népre hárul. Szenvedés tisztítja és teszi erkölcsileg maradandóbbá a történelmi hatalmaknak és az emberi gonoszságnak alávetett népeket. Ez a vékony kötet visszaadja a méltóságát az önhibájukon kívül vesztessé vált kisebb Közép-európai népeknek is: ukránnak, ruszinnak, lettnek, lengyelnek, románnak, magyarnak.
Történészektől „történelmi zsákutcáról”, „utat vesztett nemzedékről” hallhatunk. Wass Albert embertelen helyzetekbe sodort hősei mégis az emberség példáival tűnnek ki az erköcsi romlás örvényeiből. Hősi, sokszor tragikus tettek öntudata izzik át a személyes és történelmi sordfordulókon.
A novelláskötet két címszavába tömörült az a kibeszélhetetlen tragédia, amit megélt ez a háborús nemzedék. Megélt, ha bele nem halt, mint közülük annyian, s ha túlélte, bele nem fulladt az örökös elhallgatásba, a hazugság áradatba, amelyben élete szív-némaságban tovább hányódott, akár a bolseviki tömb rémuralma alatt, akár a Nyugat rideg és nehezen átvészelhető lágereiben, depóiban, megaláztatásaiban. Nemzetek lettek alsórendű népcsoportokká a kimondott vagy ki nem mondott jogfosztottság állapotában. A szovjet Gulágok példája átragadt a nyugati „megfigyelő” és „kivizsgáló” táborokra is. A legérzékenyebbek, legtisztábbak vértanúságára figyelmez leginkább az író, pld. Egy pár rongyos cipő, Magyar karácsony bajor földön, Áruló.
Parabolikus legendái: Szentek zendülése, Magyar karácsony az égben és az 1956-ra megrázóan utaló Szrájkolnak az égben című történetek egy új magyar mítosz és legendárium darabjainak értékelhetőek.
A megbocsátás és a cselekvő bizakodás hangja vegyül a fájdalmas társadalom-kritikai írásokba. A szülőházát is elveszejtő író mitikus megbocsátást hirdet egy oláh látóember szájából A lópataki kísértet című novellában, és a Csikszenttamás követet küld szorongó népközössége a távoli demokráciák igazságtevő hatalmától várja, hogy „életet üzenhessenek vissza” küldöttükkel Erdélybe, „nem pedig halált”.
A magyar novellairodalom jeles művelői közé emelik ezek az írások. Fájó történetek, fájó drámák novellában elbeszélve, mondhatni: balladás prózát ír Wass Albert. Kései állat-novellái közül, első kedves lovára való visszaemlékezése a legmaradandóbb értékű: a háborút átvészelő, de a bajor gazda udvarán legyeengült és agyonvert ló ábrázolása a Cica című novellában személyes drámaiságával is magán viseli a maradandó esztétikai és morális értékek jelét.
Többször is megkísérli az író kötetté szerkeszteni a novella-műfaj el nem apadó erecskéinek hordalékdarabjait is. 1956 elején Hanky tanár úr amerikai kalandjai című szatírikus történeteit csak füzetsorozatként gépelt formában adta közzé. 1970-ben visszamenőleg szerkeszti meg az 1944-45-ös háborúvég erkölcsi helytállását szigorú, zárt műformában bemutató sorozatát: Valaki tévedett (1945-1950) címmel.. 1989-ben kéziratok kötegeiből válogatott Dunai Ákos, hogy az emigrációs idő novelláiból megszerkessze az A költő és a macska (1945-1989) című elbeszéléskötetét.
Az író halála után a napvilágra kerülő, illetve a sajtótörténeti kutatók által feltárt posztumusz írásokból a Kráter kiadó Csoda történt címmel önállú hatású novelláskönyvet állított össze. 1956 csodája, a nemzeti csodavárás, a személyes csodák vonzása teszi izgalmassá, értékessé, üzeneteiben erőssé a visszaenően összeállt elbeszélésfüzért. S ugyanakkor a Magyar örökség, a Zsoltár és trombitaszó, a Magyar pólus időrendben, illetve a művek felkutatásának sorrendjében közli az életmű elbeszéléseit.
A Voltam és más életrajzi történetek – Astor címmel az író által tervezett viszsemlékezések nyertek folyamatos történetként olvasható, végleges formát a Kráter 2006-os bővített kiadásában.
Egy rendezett, nagy novelláskönyv közreadásával, miként publicisztikái átható elrendezésével is: még adós az utókor.


Költészetét maga az író szándéka is művei fősodrába emelte, ezt jelzik A láthatatlan lobogó című vékonyka verseskönyv újrakiadásai (1947, 1948, 1953, 1957, 1969) és népszerűsége az emigrációs magyarság körében, amit csak erősített Szeleczky Zita művészi előadásában kiadott hangkazettája. Időmértékes, szatírukusan szép költeménye, a Szézéves dal az ismeretlen bújdosóról már-már A helység kalapácsa kései visszaidézője, a 19. és a 20. századi embersors 100 év közötti interferenciája a levert szabadságharc, illetve az elvesztett háború utáni bújdosó-létben.
Halála után a Püsky kiadó adta ki A bújdosó imája című versválogatást. Majd a Kráter kiadó Wass Albert Minden verse címen angol- és németnyelvű költeményeit is megjelentette, avatott fordítók segítségével. Újdonság erejével hat ma is, hogy a posztumosz kiadások versei egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek. Ünnepélyek, szavalóversenyek az előadóik nagy sikereit hozzák. Nem várathat sokáig, hogy az Üzenet haza, a Hontalanság hitvallása, az Ébredj, magyar! és az Apám, vagy a Nálunk kétszer hull le a levél és más versek tankönyveink és emlékezetünk állandó darabjai legyenek.


Életét nem egyszer kísérte személyes balszerencse is. 1987-ben el kellett temetnie második feleségét, Elizabethet, aki mindenkor segítette őt a munkában, amit szeretett hazájáért, Erdély függetlenségének visszanyeréséért próbált tenni. Fiatal barátját, Dunai Ákost, a Költő és a macska című novelláskötet összeállítóját európai autóbalesete (?) miatt 1989 novemberében kellett elbúcsúztatnia. 1993. július 9-én halálhírét keltik máig ismeretlenek, ettől lett hangos a floridai, az amerikai emigráns, az európai és a magyar sajtó, végül önmagának kell újsághírben fölemelnie szavát saját élete igazolásául. Szívpanaszokról is szól hír.
1989 decemberétől nagy reményeket fűz a Szász (Zas) Lóránttal megkötött kiadói szerződéshez, amely minden kiadott és kéziratos munkájára érvényes. Néhány kötete Magyarországon is újra megjelenik, de a magyarországi áldatlan terjesztési és kiadási viszonyok ismét elkeserítik. A műveit terjesztő kiadóvállalat csődöt jelent, s a könyvek kiadásának várt anyagi megtérülése elmarad. Újak kiadására, életmű sorozat elindítására nincs, vagy alig van remény.
A már-már teljes szellemi társtalanság és egzisztenciális elmagányosodás időszakában csak szellem-társaiban bízhatott, néhány segítő és tiszteletre méltó amerikai emigráns-társán kívül „levelesládája” nagy változatosságot mutat: Kolossy Sándor Ausztráliában élő szobrászművésszel, a fiatalabb költő-barát és lapszerkesztő Szász (Zas) Lóránttal, a mélységesen tisztelt Szelecky Zita művésznővel, majd a makói Halász Bálint mérnökkel és a mezőségi Lapohos András tanárral folytatott levélváltásban nem szakad meg a búzdító, a bíztató hang.
Nemzetféltő és nemzeti egységért felszólaló gondolatai mellett magánéleti problémákra, családon belüli lelki nézeteltérésekre is utalnak a posztumuszként összeállított Magyar örökség, Zsoltár és trombitaszó és Magyar pólus című kötetek levél- és interjú-ciklusai.
Ezekből tudhattuk meg, hogy az 1943-as ukrán fronton történt agyrázkódása után élete második súlyos balesetét is elszenvedi. 1996. szeptember 24-én gépkocsi baleset éri, koponyarepedéssel vitték be az umatillai kórházba. Ettől kezdve „emlékezőtehetsége gyöngülni kezd”.
A 85 év fölötti embert erős izomfájdalmak gyötörik, gyakorikká válnak az emlékezetkiesések és a hallucinációk, látása – főleg közelre – gyöngül, emiatt gondjai vannak a gépírással, és térdízületi fájdalmai miatt járni is csak nehezen tud, a gépkocsiból történő kiszálláskor is segítségre szorul. Olykor Géza fia és fogadott lánya, Anne látogatja. Mellette, közelében többnyire csak harmadik felesége van, Mary, aki zongorajátékkal vidítja olykor napjait, de neki is „nyolc unokája van már”, és az ő „gyerekei is sok gondot” hoznak a házhoz – írta az író egy 1997-es levelében.
Emigrácós magyar barátai ott jártunkkor arról is szóltak, hogy utolsó feleségével nem egyszer szóváltásába, veszekedésébe fulladnak az esték.
Astori szomszédai szerették, kedvelték a professzorként tisztelt úriembert, aki városuk történetét is megírta, de többször hónapokra lakást béreltek Mery egyik lányának közelében, s olykor hosszú időt töltöttek távol az író már megszokott környezetétől.
Pedig a kutyái, az astori kert általa ültetett virágai lehettek olykor az egyetlen vígaszai.
Jelntős anyagi nehézségekről számol be még a halála előtti hónapokban is. Hol fiai, hol Mary akarták Wass Albertet öregek házába utalni, magatehetetlenségére való hivatkozással.
Több végrendeletet ír, és több alapítványra hagyja életművének gondozását. Előbb a barátok és a kétes múltú, de gazdag Bánkúthy Géza által alapított Gróf Czegei Wass Albert Alapítványban bízik. Majd 1987 augusztusában a fiai által létre hozott Czegei Wass Alapítvánnyal köt szerződést, melynek jogosságát a Legfelsőbb Bíróságon vitatja a korábbról kiadói jogtulajdonos Szász Lóránt – amelynek bejegyzése is csak az író halála után történt meg –. Feltételezhetően azt szerette volna csupán elérni az író, hogy segítsék életműve erdélyi és magyarországi népszerűsítését. Fiai már nem igen beszélték a magyar nyelvet, műveit is alig ismerték. Kivételként Wass Endre említhető, aki Németországban született és ott dolgozik, de erdélyí asszonyt vitt feleségül, s megtanulta a magyart is beszélni.
Újrafelfedezésének írói sikereit már nem élhette meg. A Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét kissé megilletődve még 1994-ban vette át a floridai konzultól és Csoóri Sándortól, de 1987-ben Kuncze belügyminiszter csak ideiglenes és esetileg meghosszabbítható állampolgársági igazolást állított ki az író részére, amit az idős ember inkább sértésnek ért meg, mintsem a Haza részéről történő bármilyen elismerésének.
A halála előtti hónapokban hallucinációs zavarairól és agyvérzéséről ír egy szentendrei magyar asszonynak.   Géza fia megemlékezéséből tudhattuk meg, hogy egy könnyebb lefolyású szívrohamot is kapott, de tartott tőle, hogy súlyosabb lesz állapota és magatehetetlenné válik. Nem tudjuk, értesült-e arról, hogy neve felkerült a Nobel-díj várományosok listájára, de egyes újsághírek szerint a Magyar Tudományos Akadémia ajánlása késett, egyre csak késett.
Wass Albert halálának körülményeiről többféle hír látott napvilágot, és még többféle feltevés kering. Egy biztos: Floridában, az író Astor park-i házának földszínti hálószobájában egy fegyver eldördült 1998. február 17-én.
Wass Albertet a halál érzelmeinek kiürülésekor érte. Holtponton, amelyen nem lendült túl.
A halál oka: elvérzés. Golyó ütötte seb nyomán.
A tanúk, a rendőrség és az orvosi boncolási jegyzőkönyv nem találtak gyilkosságra utaló jeleket.
A halála után néhány nappal egy könyvekkel és iratokkal megrakott könyvespolcot szállíttatott el Bánkuty Géza üzletember-sajtómágnás megbízásából az időközben már megszűnt Gróf Czegei Wass Albert Alapítvány egyik volt kurátora.
Öt nap múlva, utolsó feleségének, három gyermekének és családjuknak, az író néhány barátjának és egy miami-i magyar lelkészházaspárnak a jelenlétében scientista szertartás szerint búcsúztatta el az egyház egyik amerikai vezetője a széki református egyházmegyegondnokát, tábori- majd hajólelkészt, a magyar nemzet íróját, Wass Albertet.
Beethoven Örömódájának akkordjaira hangzott el a temetési szertartás, angol nyelven. Fia, Huba szintén angol nyelven búcsúztatta méltató szavakkal az édesapát, Vid fia még magyarul mondott el verset és Király Zoltán ny. református püspök is magyarul szólt az egybegyűltekhez.
Az újsághírek gyorsan vitték és visszhangozták a tragikus halálhírt, versek nyomatékosították az öngyilkosság hírét, mintha nem is a nagy író életművére, de a halálára lett volna szüksége az utókornak: a megtépázott jellemre, a megkeseredett emberre és nem a hittel telire, aki még 87 évesen, 1995 nyarán is bátorító szavakat küldött makói levelezőtársához: „Belső ellenségeink bizony ránk húzták a vizes lepedőt, ahogy odahaza mondani szoktuk, s nemzetünket szétzilálták úgy, hogy azt már az Úristen segítsége nélkül nem is lehetne megmenteni többé. Azonban az Úr velünk van, s ha megkapaszkodunk benne, még nincs veszve semmi. Idő kérdése csupán. Mi már nem éljük meg: egy emberi élet csupán pillanat az örökkévalóságban. De hagyatékunk megmarad s mutatja az utat.”
Wass Albert testét hamvasztották. Jutott belőle az astori park dermedt fáinak, majd később a marosvécsi sziklasírnak, és Istenszéke örökké fújdogáló szeleinek is. Idézzük az írót, most nem a jog szavaival, hanem az ő és ősi népe törvénye szerint, ahogyan ő temette el nála fiatalabb barátját, Dunai Ákost: szavaiból bizonnyal megtudhatjuk, kié hát az ő és a hozzá hasonlók írói és emberi öröksége:
„Ősi törvény szerint holtak kincsét szét kell osztani az élők között, hogy mindenkinek jusson belőle, kinek-kinek a maga rátermettsége szerint. Eleget téve ennek a törvénynek az igazság és a célszerűség kívánsága szerint: lelkesedésedet, hitedet és bátorságodat az Úr nevében a magyar fiatalokra hagyjuk, hadd gazdagítsa lelküket, s adjon erőt nekik a nemzetmentés nehéz feladatához. Harcos türelmed legyen a türelmetleneké, békés jó szándékod nyugtassa a békétleneket, munkakedved lelkesítse a jövendő magvetőit. Szereteted emléke azokat illeti, akik szerettek.”  
Csak nehogy megmérettessünk, és könnyűnek találtassunk.


A férfiember életszakaszaiban többféle viszonyba kerül apjával. Olykor ellentétes, olykor szeretet-csökkentő, olykor tisztelet-növelő, olykor példa-erősítő szakaszok váltakoznak. Főleg az apa halála cezúrázza erőteljesen ezt a viszonyt. Gyakran jelentős idő telik el, míg elérkezik az emlékhez forduló szeretet, a megértő és utólagosan megbecsülő szeretet ideje.
Magam is az édesapám halála utáni évek múlásával párhuzamosan éreztem növekedni emlékének normaadó hatását, fokozottabb lelki jelenlétét cselekedeteim megválasztásakor, döntéseim meghozatalakor. Nagyapáim nem várták meg születésemet. Csak áttételes emlékeimben élnek, s így a haláluk utáni pszichikai visszahatásra a magam életében nem emlékszem. Talán éppen ezért:
Én nagyapát találtam Wass Albertben.
Azt a 2. világháborút vívta az ukrán-orosz fronton, amelyet édesapám. Áprily Lajos költő-tanár indította el őt költői útján Kolozsvárott, aki Budapestre kerülése után édesapámnak volt az osztályfőnöke a Lónyay Református Fiú Gimnáziumban.
Ahogy én tanultam édesapámtól a verssorok ritmizálását, láttató elmondását, úgy tanulta ő is tanárától ugyanezt, csak hatvan évvel korábban.
Nagyapára leltem Wass Albertben, aki maga is nagyapja békebeli szellemének, lelkiségének és erkölcsösségének volt hű örököse, és vált háborús időkben is méltó folytatójává. Előbb olvasói, majd írói és kiadói munkám során erősödött meg bennem az érzés, hogy nemzedékem nevében nagyapát nyertünk az író-költő elődben.
Rá volt szükségünk, az igazmondására, mely munkáinak alaptörvénye, a „töretlen hitre”, mely lelkiségéből árad, nyelvi tisztaságára, mely bartóki módon egyeztet székely hétköznapiságot az intellektuális magaslatokkal, a megalkuvás nélküli politikumra, mely a magyar nemzet politikai igazságtételéért küzd.
Érdemes és tanulságos pontosan megidézni Wass Albert Kard és kasza című könyvéből a főhősnek a nagyapjával folytatott párbeszédét:

„– Miklós, jegyezd ezt jól meg magadnak. Aki nem tud országáért küzdeni, az nem érdemel országot. Mi Erőssek mindég elől voltunk a küzdelemben.
– Papi is elől volt? – kérdezte a gyerek, komolyan.
Nagyapja bólintott.
– Mint huszártiszt elől nyargalt csapatja élén az ütközetbe. Úgy érte az oroszok golyója.
A gyerek elgondolkodva nézte nagyapja őszülő, szakállas arcát.
– Te is elől voltál, nagyapa? – kérdezte hirtelen.
Az öregúr egy pillanatra megdöbbenve meredt unokájára. Aztán bólintott.
– Én is. Csakhogy az én időmben nem volt háború, így hát politikában jártam elől. De te ezt még nem érted – tette hozzá és csontos nagy kezét rátette unokája fejére –, elég annyi, hogy az elől járáshoz szükséges ismernünk azokat, akiket vezetnünk kell.”

Nagykincsű szavak, nagykincsű útravaló nemcsak az I. világháborús gyermeknek, hanem mai unokáknak, s az unokák unokáinak, írástudóknak, történelem-előkészítőknek és politika-csinálóknak is.
Wass Albert – biblikus parafrázissal élve – előbb vállalt minket, s ezért ma már több nemzedék érzi és tudatosítja: nekünk is vállalnunk kell őt, hogy Hagyatékával élni tudjunk. Őt: a lármafa-nagyapát. A látóember-táltost, akinek „nem volt egyebe más csak a szíve, és a szívét a homlokán viselte”. Az emigrációban – népe nélkül, nemzetétől távol – is fejedelmi íróembert.