2010.11.14. 12:22, Jépont
XI. A MARI
A Doktornénibe (mert kötelezően, mint minden gyermekbetegségbe – úgy kanyaró, orrba földugott bab, kályhaölelés és skarlát) rögtön belestem. Amikor éppen a szamárköhögésből penderített ki, és az oltástól való félelemben összeszart gatyóm mosta nagyanyám, mikor elhatároztam, hogy most már végképp orvos leszek, és nem tűzoltó! (mily eredeti!). Megvallom, a Doktornéni velem egykorú lánya egy kicsit jobban tetszett, de Őfehérsége röpke szerelmünket feledve, valóban orvos lett, és ma már örvend, hogy nem hozzám kötötte a sarkát.
Na, jó, mondtam magamban, és vártam tizen-évet.
Ha nem ő, jó lesz egy postáskisasszony!
(Emlékiratok, I. 263. 117.)
A ZLATEV HÁZ (8) ARRÓL HÍRES, hogy itt született meg Almácska.
A Szőnyi strand pedig arról, hogy 1966 nyarán itt ismertem meg lébe ereszkedett kedvesem. Egy csokor lányfej himbálódzott a víz színén. Aranyos pofija komoly formákat sejtetett a víz alatt. Hát ez így is volt! Mi hárman a bősz, főúti fiúk különböző és fergeteges bravúrokkal kápráztattuk el ezt a vízen himbálódzó káposztagyülekezetet.
Egy jól sikerült fejessel meg a kistrambulin szélébe bevert fejemmel, odafuldokoltam a kiválasztott mellé. Szevasztok! (Úgy látszik, időközben ketten lettek.) Most a fejesem lett hasas, vagy a burám döccent nagyot, mert csak egyen válaszoltak…
– Szasz. – Hú, kezdetnek nem rossz. Ha csak az nem feszélyezne, hogy produkcióm eredményeképp a sztereólátás mellé nem párosult volna fürdőgatyám (akkor még fecske, két úttörőnyakkendőből kötve!) kettéhasadása, majd a víz által való elúszása. De azért csak lököm.
– Szia! Szép vagy!
És az is volt.
Azt mondja: – Újat!
Igazának igaza volt, ám levegő és gyatya híján nem tellett juhászgyulára.
– Beléd vagyok esve!
– Csak a vízikébe, kisfiú, és abba is elég natúr.
A vízicsokor kuncogott, és rögtön megutáltam a többi ötöt.
– Szoktalak látni a Cukorban. Jó a zenétek. A bátyámmal mindig elmegyünk. És jó piros a csajod! (Na, most buktam!)
Azután szép delfinesen otthagyott. Bassza meg, ez sem jött be!
(Visszajön. Hűha!)
– Hé, dobkirály! Egy kicsit megcsodált a kabinos, amikor férfigatyót béreltem, na, bújj bele! – röhög. Rajtam röhög! És bedobja a nadrágot. Fejbe talál, még megjegyzi:
– Három pontos!
És valami hihetetlen gömbölyű feneket von maga után. Mint egy friss és egészséges gyümölcs. Kitör belőlem (már hanyadszor) a költő.
– Hé, Almácska! (Flegmán, de!!!… Visszafordul!!!)
– Honnan tudod, hogy kertész az apukám? A bulikon észre sem veszel.
– Na ja, ha sötétben vagy és nagykabátban…
– És legközelebb kevesebb vizet pazarolj a hajamra, és több gatyót az alfeledre!
Az istenit, megint elmegy! Alma-mosolyával, őszibarack bőrével és azokkal az apró, de csodálatos dinnyékkel. Micsoda szerencse, hogy a faterja szakított a hagyományokkal. Hogy nézne kis karórépa figurával, krumpliorral, céklaszínben, fokhagymaillattal övezve? Éljen Micsurin!
– Héka… Kisbulgár! Várj…!
Nem vár, nem tudja, hogy nekünk veszettül találkoznunk kell! Találkozunk is, a csöpögő, három számmal nagyobb fürdőnacit visszaadtam a kabinosnak, cserébe kezembe nyomott villamosbérlet miatt találkozunk. MUSZÁJ! Na, nézzük csak! A hátlapon: Zlatev Mária, tanuló. És egy bájos arcika elől + beledugva két ebédjegy és egy másik csaj fényképe.
– Na, kiolvastad?
– Kétszer. És köszönöm. Jössz kifelé?
– Nem. Randim van. Szia, Weissmüller!
Hohó! Az nem lehet, hogy pasija legyen, de ha van, le lesz vakarva! (Még nyomozó is lehetnék?)
Valóban randija volt. Azzal a fényképpel, amiről (mint kiderült) csak egy barátnő kancsalított. Meg vagyok mentve!
– Sziasztok! (mire ő)
– Bemutatom Sandajandát. Azt hitte, nem látom, hogy követ.
Én? Csak tiszta véletlen, hogy DIREKT erre jártam. De ha már így összefutottunk, megihatnánk egy fagylaltot.
– Eredeti ötlet.
Pici kezét a kezembe csúsztatta.
És megtörtént a jegyesség. Amikor először megcsókoltam, értettem meg, hogy NŐ is van a világon. A csajok tapadós-ragadós smárjai után egy drága test, finoman remegő és odaadó, de nem tolakodó közelsége. Fiúk! Beköszöntött a felnőttkor! Tizenhét lehettem akkor. Beindult a LAMÚR. Már másnap megvártam a Postaforgalmi előtt, Ő végigülte veszekedéssel állandó (nem Kinder) próbáinkat.
Ő megvárt a Rózsakertben, a Szabópálban, a Jakóban és a Danuviában, és mindenhol, ahol játszottunk. Végigücsörögte, táncmentesen a Hulla nevezetű művelődési világkiállítást. Az Ifiparkot. Ott kucorgott a Cukorban, az Iskolabútorban, a Csokonaiban. Nem ment el táncolni senkivel, pedig a nagy évek akkor dörömböltek fölöttünk. Ha nem próbáltunk, nem volt játszás és rendszeresen bedöglött szerkó, a másik klubok sem üzemeltek. Otthon, náluk rokiztunk, délelőtt, amikor a szülei kimentek a MEZŐRE, mi fogtunk egy zenét és közösen mulasztottunk a tanulmányainkra ítélt intézményekből.
Hajrá, kossaistván! Hajrá, radnóti! Szóval gátlástalanul, hősiesen keveset voltunk együtt.
Az érettségit megszerzendő, valutámat fölajánlva, megkértem a kezét. Nem Miklós bátya jött a családba, fehér lovon, de… behajózott egy hosszú hajú „mást gondoltunk neked, lányom” című figura.
Loboncos, kiesik az iskolából, zenél, olyan sikerrel, hogy gázsija javarészt a Medvecki dobgyár és a Dubán művek emésztik föl. És örökké nőkkel sétálgat! Vagy egy jó bőr, vagy egy új dobverő!
NANA! A Rolling, meg a Honeycombs meglehetősen sok botot emésztett föl.
– Maga még a gyűrűt sem tudja, pokupáty!…
Persze, megpokupátyoltam a karikát, és meggyűrűztem Marikát (de okos).
Ügyetlen próbálkozásuk után, fogmosás közben, egy lopott délelőtt a fürdőszobájukban töröltem le Almácskáról a hamvat. Hátulról.
Azután még malackodtunk egy kicsit, és azt suttogta: Klári szerint ez jobban fáj. (Klári a fénykép és barátnő volt a villamosbérlet hátfelén.)
Azért nézett föl rá, mert A marika százötven centis volt, minden szuperszereléssel együtt, a Klári meg egy már régen bejáratott gép.
Rám meg azért, mert százhetvenhat vagyok. Huszonhat centi. Maga az élet.
NYÚJTÓZKODJATOK, BEAVATOTTJAIM!
Fogkrém, egy pici vér és mindenféle fehérje. Ha a Kinder-Állandóhoz adnám, még egy újabb Nobel-díjat is kaszálhatnánk. Zene, plusz szerelem, egyenlő Ml.
– Maga nem doktovérnij… maga csak van!
Hát ez jó!
A lányánál is kisebb apuka, kertész és moralista hajnalig tartó eszmecserénk közepette, kinyilatkozik, belehugyozik egy bambis üvegbe, és velem viteti ki a hátsó udvarba, mert az asszony fölébred.
– Marit elviszem, ha kapom, ha nem!
– Na, ez már nyet úgy van… elvégzitek a skolát, és akkor beszélünkhet… meg lenyírjuk hajt…
– Marika gyereket vár…
– Dobre… Addig kitaposom belüle…
– És én is gyereket várok.
– Ez te hülye vagy? Bolbán!… Durak!… Férfinak nem van…
– Tőle. Tőle várok gyereket.
Zlatev Vladimir csak azért nem tudott nagyot nyelni, mert a méreteit meghaladta volna.
– Majd azt elcsináljuk, te meg nem jöhet be még ebbe az utcába se… nemhogy a házunkba! A fiam meg, majd egy kicsit nobibáty… Azt még várd meg… huligán…! Nobibáty elverni magát!
(A fia mint kiderült, régi ivópajtásom volt, zenekarunk régi tisztelője.)
Úgyhogy a „bajom” három napos ivászattal lett ellátva… és a legénybúcsú a közben megvásárolt jegygyűrű elnyelésével tetőzött.
Ennek receptje végtelenül egyszerű: végy egy vélt bánatot, három-négy tanácsadót. Egy kis irigységgel fűszerezett gyengeség és egy csipet jellemtelenség elég. Tedd a nyelved alá a két olasz-arany gyűrűt, és jól hátra bólintott fejjel, kevés sörrel nyeld le.
Ez jópofa is, és várhatod másnap a klotyón. Aztán be lehet adni a zaciba, és az elszállt ováció, mint a savanyú másnap, ott lengedez fejed fölött, akár a húsvéthétfő.
Az érte kapott valutából újabb üzletet lehet nyitni az értelemre.
Elég sok szépet vágtam akkor pofán. A szép velencei-tavi hecceket.
A hegedűtokba vitt almát, a félbetört karddal szelt zsíros kenyeret, a baltával felezett diót. Hajóteraszos kis félkedéseket.
Ez volt a szerelem!
Egymás szájából ittunk, egymás testével takaróztunk, és még sok más kommersz dolgot elkövettünk, mert avantgardok voltunk.
Szerettük egymást, mint a múlt századi képregényekben a rézlola, és pórázra kötött néprádiót sétáltattunk a Moszkva téren. Sprágából font cipőben mászkáltunk vagy mezítláb a Körúton. Színes lakkal kifestett fogakkal vigyorogtunk a fölborzolódott világba. Olyanok voltunk, mint két ropogós cseresznye, amit örömmel akaszt föl bármelyik gyerek a fülére. Aszalatlan szilva, bocskormentes gomba. Úgy szerettük egymást, hogy leszakadt a csillár, összement a tej, és a hatos villamos 1977. május 3-án kiugrott a számára kijelölt pályájáról.
Aztán kiittam magam a tájból.
Hegyhágó Pistám, a Szalóczi mondta: – a Vörös velem, Almácskád meg egy szőkével jár! Így megy ez, hogy Kurt Vonnegutot idézzem.
Almácskát azóta három gyerek övezi, meg egy kis enyhe bánat… Ha elmegyek a ház előtt, nemcsak kölyökkutyakorom, hanem valami tisztaságérzet is elmarad.
Híd omlott össze egy zavaros folyó fölött. Hej, SIMON… jaj, ART!
Szart ér az egész!
Marika, neveld fel a gyerkőceid vidáman, ne nézz hátra! A házatok előtt kunkorodó villamossal sikítottál együtt, amikor az enyém lettél. Én most a gazzal benőtt síneken téblábolok. Most vesztettem el a szüzességemet igazából. A mi járatunk nem éled újra. Lehet, fölveti fejét egy-egy fűcsomó. A félig föltépett sínek között kérdés, amit a szél sodor: most autóparkoló lesz vagy bontó? És válasz sehol! Szia, Fő utca huszonöt!