Emberi v. állati test idomait, szilárd anyagokkal, három kiterjedésben ábrázoló, általában minden oldalról szemlélhető (körüljárható „kerek”) műalkotás.

(Műv. Tört. ABC-részlet)

 

 „Ti is a segge-hasadékába dugtátok a leveleket?” (1)

„… és én egyszer még a stadionparki orjás tornásznőcit is megcicerésztem…” (2)

„Az emberek épp egy hatalmas acélkábelt dobtak a huszonöt méter magas kolosszus nyakába.

Mások hegesztőpisztolyt és oxigénpalackot hoztak, hogy elvágják a szobor bronzcsizmáját.”

(3)

 21. Avagy nincsen-é a fazekasnak hatalma az agyagon, hogy ugyanazon gyuradékból

 némely edényt tisztességre, némelyt pedig becstelenségre csináljon? (4)

 1. Dr. Plesz Zsófia Zelma gyógyszerész emlékiratai –

 86. o. 34. sor

 2. A kis Hutter dumája. Szül.: 1949. dec. 3.

 3. Kopácsi Sándor: Életfogytiglan 102/28.

 4. Pál levelei a Rómabeliekhez 9.21

 

 A SZOBOR, Kossuth Lajos mellszobra egy kavicsággyal és bávatag virágokkal övezett létesítmény. Főállásban műtárgy, amúgy kutyasí-pálya (sic!).

Valamikor a századfordulón kövintették a Liba-tér – Vámház (ma Posta) – Kispiac háromszögébe.

 Nem szebb és nem szerényebb, mint a többi remeteszobor, vagy a remetéről elnevezett bankó.

 

Háromszor egy éves koromtól, március idusán program.

 Ibolyaillatú nagyanyám már előző este hagyma- és spenótlével zászlókat festett, kis pálcikákra csirizelte és az izzószemű kályha mellett, félkrumplikra tűzve szárítgatta. (Ezermesterek, figyelem!)

 A nyirkos pincemélyből előkerült egy csiganyáltól fölszalagozott, vedlett mirtuszkoszorú.

 Akkoriban ez a fölsőtagozatos óvodások és az alsóbb tagozatú iskolások ünnepe volt.

 Szerényszagú nagymamámat nem tudtam hova tenni.

 Gyönyörű nap volt. Úgy röpültem utána, mint a trikolor a tanácsháza homlokzatán.

 – Nem Görgey volt az áruló, hanem EZ… hogy tudd! De nagyapának egy szót se!

 Korán megvásárolt liberális lehettem, mert utána a Plexiben málnaszörpöt kaptam, meg  gránitkockát.

Olyan dühhel szurkálta le a zászlócskákat, hogy a vágott szekfű is fölnyögött álmában.

 A Plexi a múlt átkos maradványa volt édességbolt és cukrászda képében, és még medvecukor is lógott, meg cipőfűző és kandiscukor. Csípős mentaillatú cukorpöttyeket lehetett kapni. Üvegedényekben sejtelmes selyemcukrot, cukorba forgatott zselét.

 Édes gyermekkor!

 A SZOBOR egy kanál cukor volt egy vödör mézben.

 – Nagyapádnak egy szót se!

 És évről évre leszurkálta a zászlócskákat, lerakta a koszorút, vékony ujjaival a levegőbe bökött:

 – Látod, Ő volt a nemzetvesztő… de nagyapádnak…

 – Tudom, egy szót se!

 A Vöröshadsereg utca végén, a lóvásártér mellett laktunk.

Esténként a Szabad Európa és a Rádió London hullámzó adásaira aludtam el a kettős ágy közepén.

 Nagyapa elrejtett, összekaristolt fél- és negyedrádiókat javított, átalakított, hangolt.

 Napszálltakor hozták a kertek alatt, kenyérruhával letakarva.

 Néprádiókból varázsolt világvevőt, és akkor még Amerika volt a világ.

 Anyám a cukorgyár legtávolabbi telepére járt gépírni, napi hatvan kilométert vonatozva.

 Az osztályidegen utazzon fapadon-mozgalom hőse.

 – Aludnak az őzikék – próbálta aznapi anyaságát altatással kimeríteni, de belealudt Schubertbe.

 Én meg a gyermeki könyörtelenség biztonságával üvöltöttem:

 – Nem zőzikék!

 S Anya újra kezdte a dalt, és én megvártam, míg feje lebukik, és fölültem, mint krematóriumban a halottak, és fölsikoltottam:

 – Nem zőzikék! Nem zőzikék!

 És Anya kezdhette újra.

 Nagyapa a kislámpa glóriájában, forrasztóón gőzében kucorgott egy kissámlin.

 Nagyi a téglapadlós konyhában lábujjhegyen sütötte a lángost.

 Anyám, arany-vörös haja ráfolyt a takaróra, mint a meghajszolt állat, fölnyítt, NEM BÍROM tovább! Két óra utazás, kilenc óra zongorázás, sajtófélóra, szeminárium, Apu berádiózik bennünket a tébolydába vagy a börtönbe, János Pesten, és hetek óta nem ír, a gyerek nemzőzikézik. Anyukám, Te meg márciustizenötödikézel. Huszonegy éves volt akkor és még harmincnégy évig bírta. Mert én megkegyelmeztem neki és végre elaludtak a rőtvadak. Apóka áttekert Moszkvára, meg Rádió Tiranára, nem tudom, belelapultam az álomba.

 Egy gömbvillám végigcsorgott a krémszínű nagy szekrény élén, szurokszín csíkot hagyott maga után és fölrobbantotta legszebb birsalma befőttjeinket.

 Anyám jószagú, meleg ölébe vörös szekfűket hordok Baranyi kovács virágkertészetéből, de mire célhoz érnék, hideg kőlapot találok.

 Öregek állják körül a sziklasírt, az őrök ébren, a nagy kő nem hengeredett el. Ecetet nyelek, savas esőt.

 De azt is tudom, egy kicsit Kossuth Lajos is bűnös, akinek alsó fele ott van befagyasztva márványba a téren.

 Pofaszakállából hiányzik egy darab.

 Ifjabb Bene Ferenc százados virtusának emléke.

 Egy Messerschmittel ejttette le magát Szolnokon, negyvennégyben.

 Nem tehetünk érdekében semmit.

 A SZOBOR hátsó fele Terézia asszony intézményére nézett.

 Minden idők följelentőjére, aki ágyralányokat tartott apró szobácskájában.

 Cukorgyárí Évik és BÚR vasúti Elvirák napozgattak a hátsó udvaron, megannyi puha macska.

Tarkójuk alá dugott kacsókkal, míg szőrcicájukon megcsillant a fény. Börcsök tanár úr a gonorrheától tartott kiselőadást.

 Ma fóliasátrak állnak, és a ház óvoda lett.

 

 A SZOBOR hátsó felén keletkezett repedés szerelmeslevelek postaládája, bár seggelyuka Lajosnak és konkurrense a szemközti Intézménynek (ld. Posta!) a mai napig megőrizte szerepét.

Nem úgy a Hunyadi utca, melyből Beloiannisz út lett.

 A Répaföld egyesült a Régi Vásártérrel, és mi beköltözhettünk a Patikaházba (3), minden idők legproccabb épületébe, szemben a Kispiaccal, a Trafóházzal és a monoklival.

Szóval a Központban, ahol nem patkócsengésre ébredtünk, hanem síncsikorgásra, és kellemes disznószarszag helyett rothadt káposzta örvendeztette meg rehabilitált orrlyukainkat.

 Vasúti főtiszt Nagyapónak megengedték, hogy életét megrövidítendő, villanyszerelő legyen az Alföldön. Szelíd erőszakkal megfosztottak a forrasztóón illatától, a fölmelegedett rádiólámpákról leégő por szagától.

Bundás kutyánk eső utáni bűzétől.

 Odalett a malomdohogás, a kőpadlós konyha cipőkoppanása, a háromkerekű kisbicikli festékpiroskája.

 Ott maradt Fehér Emese, egy gyönyörű szénhajú leány, akit nem a kontraszt kedvéért szerettem, csak mert szép volt, mint az azóta sem látható égbolt.

 Íme, most kézen fogható lányaim lettek, akik nem értik, ha rántotthús szagú vasárnapokon elrántogatom őket a SZOBOR elől az eljövendő ünnepi ebéd ígéretével:

 – Menjünk, gyerekek, Anyu megterített!

 A KŐDÖG röhög, utasokon marakodnak a taxisok.

 Egy magányos ciprus „nől egyet” kínjában valahol a Francia-Alpok alján. Dániában vizel egy kutya.

 Úgy tűnik, minden rendbe’ van.

 A SZOBORRAL álmodtam, és valami fájó távolodásról, valaki fölemelt félelmetes magasra, fölülről láttam kikopaszodott haját, galambürülék fonta koszorú övezte koponyáját.

 Mint a gyertyán a finom csordulások. Olyan magasan voltam, hogy madarak röpültek mellettem és alattam is.

 A villanydrótokon ezüst ökörnyál és egy kései sárkányeregetés áldozata. Mókás emberek. Egy ló apró csápokat produkál és mégis halad.

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés