„és akkor a jászolban, a jószagú szénában
 fölgőgött egy gyermök.
 Világ árvája, mindönki ápoltja.
 A későbbi Gyám, Gyógyító, Hírhozó.
 Tuggyák meg, Ő volt a mi Mögváltónk.
 No né mönnyünk el most kis Templomunk kitött
 persölye mellett, hogy né adakoznánk!
 A plebános úr is, mög az a némbör házvezetőnőnk,
 aki mán harminc éve gyürméköl.
 Oszt most fekete csipekés bugyira vágyik.
 Mög kubaszivarokat szí. Hát:
 Borra tössenek!”
   (a makai kistemplom harangozója,
   1973. vasárnap, ebéd előtt)

 Megszólalt a sziréna.
 MINDENHOL ISTEN KEZÉBEN VAGY!
 Ne zúgolódj! Bízzál bennem, mert az
 Istent szeretőknek minden javára válik!
 TUDOD-E HÁNYAN VANNAK, AKIK
 CSAK A SZIRÉNAZÚGÁS MELLETT
 ÉRTIK MEG, HOGY NEM MINDEN EZ
 A FÖLDI ÉLET, HANEM
 AZ ÉLET VÉGSŐ CÉLJA ÉN VAGYOK?
   (Vigyél magaddal az óvóhelyre! kezdetű
   vízhatlan, négy oldalas zsebkártya.
   1944. KLÖSZ Budapest. Fk.: Tóth J.)

 A TEMPLOM (1) 1920-ban, a vörösterror túlkapásait enyhítendő, a jelenlegi Régitemplom plébánosának, Teller István nagytiszteletűnek köszönheti megépülését. Kevéske örökségét az akkor Liba-tér vizenyős, kavicsos, gödrökkel jócskán ellátott telkébe fektette. A hívek lelkes megadóztatása révén, már szeptemberben rőzsenyalábokkal és városi hulladékkal töltette föl. A Város ily módon örök időre letudta hazafias kötelességét. A Város egy építőmestert is adott Ciro del Medico személyében, ám az a gyanú is felmerülhet, hogy talján lévén az istenadta, az Isten-adta és egy Milánó melletti kisváros, nevezetesen Melegnano szülötte, mégse magyar! A következő év tavaszán hittel és tizenhét méter mélyen megkezdődött az alapozás. A helyszínen bányászott agyagból kiégetett téglák száma meghaladta a hárommilliót. A mészkövet Keszegről, a faanyagot a Pilisből hozták. Öreg Baranyi Kovács János fémszögeket, vaskapcsokat gyártott. Plesz József cukrászmester négy főzőasszonnyal közkonyhát létesített az itt dolgozó kubikosok, kőmívesek, kőfaragók és bámészkodók részére. Így esett meg, hogy a polgárság 1 korona húszért a proletárok keserű kenyerét ehette. Míg azok kíváncsiságból, az utóbbiak ingyenesen. Az étrend változatossága miatt 236 korona bevétel mellett a nézőtér elnéptelenedett. A Templom fölemésztett hétmillió aranykoronát és két építőmunkást. Hortos Bálint orosházai kubikos nem a Dóm, annál inkább a pálinkának köszönheti leszúrattatását. Ám a harangtorony 80 méter magas. A kupola pedig 52. A „Hazáért” nevű nagyharang 18232 kilogrammot nyom. Negyedóránként egyet, félkor kettőt, háromnegyedkor pedig hármat üt. Egészkor mindennek a dupláját. Hát ezt számítsátok ki! Én kiszámoltam. 1991. szeptember 9-én 885633. Ennyit ütött az óra. Mit ki nem bír egy nagyharang.

 A TEMPLOMOT, a szegedi Dóm átadását megelőzve, 1930. szeptember 9-én szentelték föl.

 Habán Emánuel, aki az időközben elhunyt Teller plébános örökébe lépett, a belső munkálatok elvégzésére az akkoriban divatos templomfestőt, Kabay Horváth Miklóst nyerte meg. A tömjénillat keveredett mésszel, temperaszaggal és a baloldali oldalhajóban hortyogó Művész úr pálinkás-fosos penetrájával. A templomszolga, nevezetes Világos Ármin, így hát perselyező botjával nemcsak a szegedi plébánián, hanem Kabay Mesteren is ütött egyet.

 Klebersberg Kunó a sírjában, Horváth Miklós egy foszlott miseruhában fordult ekkor jóízűt.

 A lelkes hívőkből álló körmenet a déli kerítésnél fölállított első világháborús örökmécsest a második körben eloltotta.

 A helyi lapok a széljárásnak és holmi véletlennek nyilvánították. A mécses ma ismét ég.

 Helyi lapok viszont nincsenek.

 Hazudnék ugyanakkor, ha megtéveszteném a tisztes érdeklődőt.

 1943-ban a Haza! Virrad! címmel a Mulatósok és Korcsmárosok, ’44-ben a várpataki Sportkör adott ki újságot. Ez utóbbi mint Téli Lapok (Száll a Sí címmel). Próbálkozások voltak még, a ’47-es Többet-Jobban, és a Töröm a Fejed, Elvtárs, AVÓ által kiadott ványával is.

 Halott gyöngy a Cukorgyári Híradó. 1959–78. Olvashatatlanul stencilezett példányai úgy enyésztek el, mint vödör mézben egy kanál cukor. Legmegrendítőbb cikke a „Mossunk kétszer kezet, mielőtt hazalopnánk az édes levelet!” volt.

 Pedig hány kiskölyök várta aput, anyut, nagypapát a kapunál.

 És mennyire divatba jött a kisztihand.

 A pofont osztó kezek előbb lenyalattattak, azután ütöttek, majd lehanyatlottak.

 Gyönyörű évek, selyemcukorral ért föl egy pedagógiai frász.

 A Templom szempontjából csak az édességmentes, igaz, titkos hittanórák váltak nevezetessé. Meg a ragacsossá rágott kenyérbél végére tapadt húszfilléres. Ma nem a perselyből kihalászott pénz a tét. Maga a doboz.

 Galambdúcnak, kutyaólnak, postaládának éppen úgy megfelel, mint kertiszéknek.

 Isten látja lelkem, itt a TEMPLOMBAN fogdostam az Utolsó Vonat fenekét egy szagosmisén.

 Uvé a tömeg miatt préselődött hozzám (halleluja), és a sekrestyésre gyanakodott, amiért én nehezteltem, ő meg pironkodott.

 Akkoriban a páholy volt csak igazán foglalt.

 Tekintélyes orgona terpeszkedett ott, és kézzel-lábbal egy korál előjátékot fumigált rajta Pataki Sebő (minő tré-fa!).

 Nehezen vettem az első félidőt.

 Uvé nem az egyetemi múltam rossz emléke volt, hanem a körorvos gyöngy leánya. Már-már menyasszony. Márvány-ara.

 A félkegyelmű Szilasi szorongatta a patakparton esténként órabérben.

 Szilasi a BÚR-FC középpályása volt, ifjúgárdista és furunkulózisban szenvedett.

 De ez nem az orgonajáték kapcsán jutott eszembe.

 Különben is, én csak a pánsípot szeretem.

 Pánsíppárti vagyok, jól földermesztett rokona a Komatálnak.

 Adok-kapok. Fütyülök a világra.

 Estem én már le Utó Viroskáról, haj, de hányszor. A Szilasi meg attól is transzba esett, ha az ujját odadughatta volt.

Fuj! TEMPLOMRÓL beszélek, és mindig félrelépek, mint Gazda Vince lova a barázdába.

 Nos, itt esett meg születésemet megelőzve, hogy egy szárnyasbomba, a főhajót nem kímélve, áttörte a tetőt és az oltár előtt landolt.

 Nem volt szíve fölrobbanni.

 Vitális András partizán és tűzszerész (Vitala, későbbi mártírunk apukája) merészkedett az albioni dög közelébe, na, meg Habán nagytiszteletű, aki mellette térdepelve adogatta a szerszámokat, mint szkeptikus asszisztense a „Kórboncnok” Úrnak.

 Égigérő műtét lehetett volna, nem mondom.

 – Látod, András, csak béjöttél az Isten házába, és kommunista létedre itt hajlongsz a Kisjézus előtt.

 Meg is hálálta Vitális elvtárs ötvenkettőben.

 Meglapitykálták az Úr szolgáját itthon is, meg az Andrássy úton is.

 Pedig Habán Emánuel nem volt akárki legénykorában.

 A TEMPLOM építésekor úgy vitte a négyemberes gerendát, meg a faragott követ, mint mészáros Mák Albi a fél marnákat.

 Szeretettel tolta félre dülledtszemű báránykáit: a legerősebb gurtni a hit, fiam-birka. Hittel még a keszegi kőbányát is el lehet hordani. No, arrébb!

 Mázsa körül lengedezett az a kis kőrozetta.

 Dehát Nagytiszteletűnk is akörül súlyosodott tátottszájú hivei fölött.

 Na, meg a fölsőbb kapcsolatok…

 Szelíd lélek, vad testet táplált.

 De táplálta is sváb létére, magyarosan.

 Pedig visszaküldött minden finom kosárkát bontatlanul.

 – Csak szalonnyát, gyermekeim, csak szalonnyát, az Úrnak is zsírban telik a kedve.

 A guta vitte el később, nem az ÁVÓ.

 Most ott állhat még nála is erősebb Gazda előtt, mindig mészporos reverendáját csapkodva és büszkén mutat le templomára.

 Áldja meg az Úr!

 Nincs mellette az örök Tényi, a jámbornak alig nevezhető templomszolga, Tényi úr, aki egyszemélyben volt giling is, galang is.

 Csilingelő perselyrúdjával kupánvágva a későn jövőt.

 – Séfen ézs sendesen!

 Mint minden regénybeli sekrestyés, sánta, púpos, fokhagymaszagú és fingós volt.

 – Misinájjak, asza kelkáfoszta úgy pölpújt.

 Csak a misebort nem lopkodta, mert absztinens volt az istenpottyantotta.

 Utána is halt a gazdájának. Fölkötötte magát a kiserdőben.

 Elfelejtette, hogy így fuccs az üdvösségnek.

 Ő baja. Amen.

 A TEMPLOMBAN voltam kihirdetve Első Máriával kétszer.

 A harmadiknak egy elhúzódott legénybúcsú vetett gátat.

 Az elmaradt frigyet bánta még:

 a): a Plexi cukrászda háromemeletes tortája (akkori! 2000 Ft);

 b): nyolc darab, már lekopasztott tyúk (házi, á.: 120 Ft);

 c): tíz kilogramm vegyeshús (marha, sertés, birka);

 Ez esetben az akkori árakra nem emlékszem.

 d): Aminthogy a már előre lesütött házitészták, édességek kereskedelmi értékét sem tudom megbecsülni ma már;

 e): ám a cizellált aranygyűrűk árát igen, á.: 1870 Ft.

 Őket bravúrosan számba kapva, egy pohár sörrel leöblítettem.

 De erről később szólunk még.

 Egen.

 És itt a Templom kertjében szeretkeztünk Gyönggyel. (Merem remélni, malackodásunk miatt nem kellett újraszentelni a Templomot.)

 A félig vasrács, félig a vasutak mellett országosan ízléstelen betonkerítés övezte kertet kerülte meg a Kishurok, a fővárosból kizötykölődő egyvágányú villamos.

 Ellentétben a Fölső, avagy Nagy hurokkal, ahol még igazi Végállomás is volt (lásd ott!).

 Itt kulcscserével kerülgették egymást a századeleji vonatok. (Hogy miért nem viszonylatokról beszélek? Nem is értem…) Ott telente rumos teával, forralt borral kezükben topogtak a kacorkirály-csizmás kocsivezetők és konyakosmeggyet szopogattak a vonatkísérők.

 De megint csak fecsegek, pedig még CSAK a Templomnál járunk.

 (Igaz, az Idegenvezetőt is méterre fizetik, akár a Költőt.

 Ennyi.)

 És itt esett meg, hogy egy újévi hálaadó misén, későbbi kedvesem, Ajándék megrovó pillantásait élvezhettem.

 Ugyanis a Mea Culpa alatt rendszeres füttyögetés hallatszott.

 Egy falkányi unott, elkényeztetett gyerek ült mögöttünk.

 Az már föl se merült benne, hogy rajtam kívül lehet valaki is, aki fegyelmezetlen, hiszen boldog.

 Akkor én már fegyelmezett és boldogtalan voltam.

 Mert megérintett a megismerés szele.

 Nem Együtt Vagyunk a Szeretetben, hanem szeretnem kell azért, mert Ő velem kegyeskedik lenni. Hát így!

 A TEMPLOM valójában nem csak Teller plébános és Habán esperes erényeit tükrözi. A többszáz híven kívül, még egy érdekes pogány jókedvét is.

 Néhai öreg Bene Ferenc, malomgazda a régi templomot szolgálta, és a malma ott állt a jelenlegi Cukorgyárhoz támasztva.

 Mi sem természetesebb: az az erősebb, akinek a támasztékai biztonságosabbak.

 Hát a malmot a cukorgyár támasztotta, a gyárat az ott dolgozók.

 A munkásokat és főleg a nyomorult asszonyokat pedig az Egyház.

 Habán Sámuel aspiráns, kapcsolatai révén cukrot, olajat és szentekről készült levelezőlapokat osztogatott. Öreg Bene Ferenc lisztet.

 Feri bátyám úgy vitte a zsákot, hogy kettőt vállra, kettőt keresztbe átkötőnek.

 Ám a klérus sem hagyta magát.

 Elküldé az ő Samuját, ki megtevé ugyanezt.

 Azzal a különbséggel, hogy „tetőt” is kért.

 Kettőt vállra, kettőt keresztbe, egyet a tetejire.

 Na, és hogy be ne ázzon, a legszebb garatpucoló lányt: eső ellen.

 A VIRTUS akkor zajlott, amikor még Teller plébános minden hátrahagyott pénzecskéjét a Liba-térbe ölték. Erőművészünk hivatalokat járt, az Új Utcához és az Új DÓMhoz „méltó elbánás” ügyében.

 Ebben az időben Vitális, Vári, Fölsőkovácsi Hammeri Béni, Danyi Attila Szegeden meg Vácott ültek. Kun Bélát elnyelték az ázsiai éjszakák. Az elvtársaknak már nem kellettek az elvtársak.

 És Sztálin úrral egyidőben tűnt el a Molnár.

 Mi csak por és hamu vagyunk, és elsőosztályú finomliszt.

 Ami csak szóból rakatik, az annyi, mint rossz beszéd.

 A följelentők pedig addig élnek, míg nem halnak!

 NAGYI azt mondja, ne füttyögessek, mert a számra ver.

 De hát az előbb meg mindenki telitorokból énekelt. Nekik lehet vigadni?

 Az „Amúrit” akartam volna…

 Ott elől fekszik a Kisjézus. Nagyi azt súgja, most született meg. De akkor mér’ nem bömböl?

 És miért vannak ilyen kevesen, ha már ekkora böhöm házat építettek neki?

 Nagyi szerint, mert az emberek nagy része fél, és maradj már csendben!

 Klassz! Akkor mi vagyunk a kis része.

 Jó késő van.

 Ma meg szilveszterkor szoktam csak ilyen későig föntmaradhatni.

 Másik nagymama szerint újévkor van karácsony. Fura.

 És szerinte Mikulás sincs, csak Télapó, meg semmiféle angyalkák nem díszítenek semmit.

 – Anyád vette a kispiacon azt a satnya fát, a hülye fiam meg asszisztál ehhez a klerikális micsodához.

 Hát akkor a Lenin bácsi született jászolban?

 Nagyi azt mondja, ha kiértünk, kegyetlenül eltángál.

 – Ilyen szentségtelen dolgokat csak a hitetlen másik nagyanyád beszélhetett.

 Ez nem igaz. A másik Nagyi nem lehet hitetlen.

 Hiszen kacsát töm, meg mozit csinál a tömegeknek.

 Így mondta: Világosságot viszünk a sötétbe.

 Ja, meg finom csöregét. Ezen porcukor van.

 Én darálhatom a mákdarálón.

 Meg van egy nagy rézmozsara. Abba prézlit kalapálunk száraz kenyérből.

 Most csöngetnek. Biztos azért, hogy ne aludjon el senki.

 A pap bácsi – jó nagydarab – hajlong és csókolódzik egy keksszel vagy mivel.

 – Összetörlek – sziszegi anyám anyja. – Ez Templom! Ha kimegyünk, lesz kapsz!

 Most meg azért kapsztam, mert kimarkoltam egy csomó húszfillérest a tányérból.

 Mit csináljak, a Tényi bácsi az orrom alá dugta.

 Nagyi azt mondja: abba tenni kell és nem venni.

 Amikor a pofás után elgurultak a pénzek, két srác – az egyiket ismerem – elkezdett csilingelni.

 Úgy látszik, észrevettek ők is.

 Habán pap bácsi meg is haragudott, mert hátat fordított.

 De mi is hátrafordulunk, mert huzat lett.

 Bejött két bőrkabátos.

 De jó! Már kettővel többen vagyunk bátrak!

 Ők is kis részek?

 Mindenki gyorsan letérdel. Büntetés lehet. Nagyi lenyom.

 Ők is ministránsok? Nem egészen, sziszegi mögöttem a hidegben is izzadó, kövér néni.

 Ha hazamegyünk, ragasztok papírból meg csokipapírból koronát, és én leszek a három királyok!

 A kari-szünet után az oviban csinálok egy kis templomot.

 Nagyrészt félnek és alszanak a pisisek, de én, meg egy kis rész: nem szoktunk.

 Hát nekik csinálok!

 Ja! És szerzek egy bőrkabátot.

 Másiknagyitól elkérem a rézmozsarat… és giling, galang… fölföltirabjaia… PUFF, most megint kaptam egyet.

 Térdepelni, fázni, nem félni és minden kérdés után kapni egy frászt.

 Olyan jó KERESZTÉNYNEK LENNI!