Nem tudok a dicsőséges forradalom magasztos emlékeivel foglalkozni addig, amíg a népirtásokat ki nem írom magamból. A választási kampány során ismerkedtem meg Horányi Mihállyal Petőfibányáról, az 1956. december 8-i Salgótarjáni Sortűz egyik túlélőjével. Ő adta nekem feleségem, Stolmár G. Ilona vonatkozó versét, amit a Vörös iszap című írásomban idéztem. Szerdán felmentünk Misi bácsival Salgótarjánba és végigjártuk a tömegmészárlás, az emberiség elleni bűntény helyszínét. Már ami megmaradt. Mint ahogy az áldozatoknak csak a töredékét azonosították, a helyszín is lényegesen megváltozott, a történelmet eltakarták.

Pedig igaz megnyugvás, a múlt tudomásulvétele csak akkor válik lehetségessé, ha a sértett és a bűnös is megnyugszik a feltárt igazságban, tudomásul veszi a tényeket, esetleg megbékél a kirótt ítéletekkel is. Ma törvényeink egyformán kezelik a fasizmus és a kommunizmus által elkövetett bűnöket. Miért van akkor, hogy Salgótarjánban a több mint száz áldozatból csak kb. ötvenet lehet megnevezni? Miért van az, hogy a sortüzekkel kapcsolatos bírósági ügyek nem jutottak el a valódi bűnösökig?

Kádár-Apró-Dögei szólt a tréfás skandálás az aktuális vezetők neveivel… Az áldozatok családjai miért félnek ma is, hogy megnevezzék az áldozatokat, és hogyan élvezhetik a volt vezetők, árulók leszármazottai a vérrel, gyilkosságokkal és agyonverésekkel megszerzett, összerabolt vagyonokat? Miért nem kérnek kártérítéseket a megnyomorítottak és miért nem kobozzuk el a jogsértésekkel szerzett vagyonokat? Hogyan engedhetjük meg, hogy bűncselekményekre jog alapuljon?!

Nem egyedül én teszem fel ezeket a kérdéseket. Az október 30-i Magyar Nemzetben Lovas István kitűnő írása a vörös Nürnbergről és a salgótarjáni sortűz büntetőbírája, Strausz János terjedelmes interjúja Felemás igazságtétel címmel ugyanezeket a kérdéseket feszegeti. Találunk-e megoldást? Van-e megoldás?

Nálunk, Magyarországon a kommunista uralom legszörnyűbb vérengzése talán a Salgótarjáni Sortűz volt. Azzal, hogy a teljesen ártatlan, kívülálló, hónuk alatt kispárnával szülőszobába igyekvő várandós anyákat is lemészárolták, a környéken szenet pincébe rakó diákot, Ravasz Istvánt is lemészárolták, az egyébként fegyvertelen tüntető tömeg mellett elhaladó bevásárlókat vagy csupán munkából hazaigyekvőket is lemészárolták, mindenképp kiérdemli az esztelen népirtás minősítést. De a tüntetés maga sem indokolta a fegyveresek felvonultatását és a tűzparancsot.

Horányi Mihály 1990-es leírása és a mostani visszaemlékezése alapján így alakul a kép. A pufajkások letartóztattak két nagybátonyi forradalmárt, akik kiszabadítását követelni tüntetést szerveztek a környékbeli üzemek dolgozói Salgótarjánban. A rendőrség épülete előtt a tömeg egyik részét megállították, egy tank zárta el az utat a Megyei Tanács épülete előtt, kb. ahol most a gyalogátkelőhely van. A fogva tartottakat a rendőrség épületében őrizték, itt kellet hát szabadon-eresztésüket is követelni. A vasgyári dolgozók még nem csatlakoztak a tüntetőkhöz, őket a Megyei Tanács épülete másik sarkánál figyelmeztető lövésekkel megállították, vagy csak a sortűz kezdete után értek oda.

Misi bácsi körbejárta a tankot és látta a pufajkásokat a Megyei Tanács épülete felső szintjén egy golyószórót felállítani az egyik ablakban, meg látta a megnyitott ablakokat és a mögöttük mozgó pufajkásokat. Rohanni kezdett vissza a tüntetőkhöz, akik még mindig nyugodtan, négyes-ötös sorokban álltak, hogy figyelmeztesse őket a veszélyre, de nem ért vissza a tüntetőkig, mikor először egy pukkancs durrant, majd elszabadult a pokol, golyózápor zúdult a járókelőkre és a tüntetők álló csoportjaira. Misi bácsi elmondása szerint a lövésekkel szembefordulva egy elég magas járdaszegély mellé vágódott le a katonaságnál belé idegződött reflexek működésére, ez mentette meg az életét. A dobtáras Kalasnyikovokból két teljes tárat lőttek ki, kis szünettel a tárcserére, de megállás nélkül. Az egyetlen Csehszlovák gyártmányú golyószóró végezhette a legnagyobb pusztítást. A felvonulók élén a nagybátonyi bányászok álltak magyar zászlóval. A vértől lucskos zászlón halomra lőve feküdtek a sortűz után.

Ezen a képen jól látszik, miért is mondom, hogy eltakart történelem. A később épült sárga épületrész takarja el azokat az ablakokat, ahonnan a sortüzet leadták. A mellvéd lőréseit is beépítették, pedig onnan is lőttek géppisztolyokkal a pufajkások más tanúk állítása szerint.

Az eltakarásról egyébként más módon is gondoskodtak. Horányi Mihály volt az egyik szemtanú és túlélő, aki Mátranovákon nem hallgatott a történtekről. Lefogták és a salgótarjáni rendőrségen verték, kínozták, majd hirtelen elengedték. Még elérte az utolsó vonatot Mátranovákra – és a vonat egy előjelzőnél megállt, ahol a Róka csapáson hazasétált. Napokkal később tudta meg, később az egyik rá várakozó el is árulta, milyen sorstól menekült meg a szokatlan gyaloglásával: négy pufajkás pribék várt rá és agyon akarták őt is verni, mint már korábban két emberrel az Ipoly partján megtették.

Még 1990-ben, a sortűz körülményeiről készített film interjúit is nehezen lehetett elkészíteni, annyira féltek az áldozatok hozzátartozói a megtorlástól. De máig nem jelentkeztek az életben maradt sebesültek, sőt nagyon kevés sérülésébe kórházban vagy otthon elhunytnak kerül az anyakönyvébe a sortűz áldozata megfogalmazás. A tüdőlövésbe belehaltnak azt írták, hogy tüdőgyulladás…

Pedig valahol a nemzeti együttműködésnek ott kellene kezdődnie, hogy az ilyen kirívó emberiség elleni bűntény körülményeit az elkövetők és az elszenvedők együtt kiderítik. Kezdve a parancsok kiadóitól. Ki osztotta ki a lőszert, ki adott lőparancsot a fegyvertelen tömeg lemészárlására, mert ők a legfőbb bűnösök! És ne dőzsöljön Gyurcsány Ferenc az Apró Antal, felesége nagyapja magyarok vérétől áztatott vagyonán! Én először többek között az Apró család minden ingatlanát és ingóságát venném zár alá a sortüzek áldozatainak kártalanítására, és csak utána szólítanám fel az áldozatokat és leszármazottaikat, hogy nyújtsák be kártérítési igényüket. Így már lenne miből kártérítést fizetni, és helyre állna a magyarok igazságérzete is.