Halottak napja2010.11.01. 19:14, csárádi edit
vonta sötétbe a várost, játszi kedve lévén, még utoljára a gondosan rózsaszín csipkékkel szegett kék felhőpárnákat szorgos ujjakkal szürke vonalakkal húzgálta végig, és szép lassan sötétedett, helyet adva a csillagoknak, akik ködpárába burkolóztak, mélán nézték a temetőben felragyogó ezer meg ezer gyertya lángját. Tünékeny szellemek, rég halott ősök lelkei szép csendesen összebújtak, halk suttogással sem mervén zavarni az emlékezőket, az apró gyermekeket, a hajlott hátú, egyedül bandukoló bácsikákat, az ünnepre öltözött családokat, a nevetést, a talákozást az ismerősökkel, hogy a sírok mellett lehajtott fejjel állva a szívek szép csendben összeérjenek, az ősöknek és az utókor most élő és egyszer ugyanúgy ide kiköltöző tagjának ugyanúgy. Megszépül a temető a rengeteg gyertyafénytől, nemes pompába vonja a hivalkodó márványt, a mohos, ősrégi kőkeresztet, a könnyen elporladó fakeresztet egyaránt. Az emlékek mohos macskaköves útján visszaballagva pedig a szívfájdalmak keserűségét is enyhíti a gyertya mindenttudó-ősi-varázs-lángja, elhitetve velünk, hogy a megharcolt út végén vár mindenkit valami csoda, valami más, néha úgy hisszük a titok maga, néha úgy, hogy a semmi, az üresség, esetleg valami teljesen más...
|
igen, igen, szintén zenész...