A szegény ember a fa alatt állt, nézte az ágat, aminek őt kellett volna húznia. Csimpaszkodott, ágaskodott, pipiskedett, ugrott aprókat és nagyokat, mégsem sikerült belecsimpaszkodnia. Leült gondolkodni. Végignézett magán: sörpocak, ritkás haj, a felesége, aki immáron már csak a gyűlölet szent nevében és csak névleg van mellette, gúnyosan szúrta oda neki számtalan veszekedésük egyikekor: -Okos haj elhagyja a buta fejet!- némán bólintott magában. Valóban nem volt a világ legokosabb embere.  Végignézett a kusza labirintuson is, ami az életét végigkisérte: tűnődött melyik buta vak sikátorban felejtette ott az álmait, egy másikban a vágyait, a következőben a reményeit. Rakosgatta a napokat sorra, egymásra, némelykor a boldogság is átfénylett, például az esküvőjén, mikoron hitte, hogy ő majd megmutatja ennek a szőke lánynak, hogy igenis boldogok lesznek, hiszen az apja sírjánál tette ezt az igéretet, a szép késő őszi napon. Hibáztatta magát évekig, üvöltött, hozta Otellót, mint egy rossz ripacs, kitette lelkét, szívét, szenvedett, pedig csak egy kicsit kellett volna megbocsájtania önmagának és a lány azonnal megbocsájtott volna neki. Tűnődött az elsuhant éveken, számlálta a karácsonyokat, a születésnapokat, a házassági évfordulókat. Hol rontotta el, hogy a felesége más karjában keresett vigaszt, maga sem tudta, hibáztatta az asszonyt. Hiszen kellett egy bűnbak. Mindig, mindenkor kell egy bűnbak. Fenyegetőzött, magára hagyja a nőt, aki csak értetlenül állt, és bámult rá a nagy kék szép szemeivel. Volt brutális, erőszakos, volt angyalian szelíd, kérő, nem hatotta meg az asszonyt.Minél jobban üvöltött a nő annál inkább bezárkózott önmagába, semmilyen erőszakkal, még szelíddel sem tudta kicsalogatni a csigaházból. Pedig csak időt kellett volna hagynia. Hiszen évekig, évtizedekig megalázta az asszonyt, semmibe vette, még a fakanalat is kivette a kezéből, visszavágta tollait, mint a gólyáknak, és követelte, hogy repüljön.Álomképet vett feleségül, és felébredt, hogy az álomkép ellenszegül.Mert az asszony nem tudta, hogy milyen álomképet álmodott az ura magának. Mert kereste a saját kis életét, benne önmagát, bizonytalan volt, halvány és sápadt. És a legkisebb reménysugárba belekapaszkodott, még a hazugba is, hogy egy kicsit önértékelje magát. Nem várt ő a félrelépésektől semmit. Tudta, akkor is semmi és senki nem lesz. Mégis a lopott óra, félóra a nőiségén húzott jókorát. Addig a pontig, míg a szeretője csókolta egyenrangúnak, nőnek érezte magát. Csillogott, repült, szárnyalt. Nő volt. És visszavedlett bűnbakká, amint kiderültek a csalások. Volt ő minden. Hazug, becstelen, nem anyának való, minden, csak nem ember, és főleg nem nő. Csapdában volt. Kötötte a társadalom előítélete, ami mélyen a sejtjeibe ívódott, hogy egyedül nem bír fennmaradni. És mivel ezt tökéletesen elhitette magával, ez így is volt. Kötötte önmaga is, hátha meg tud bocsájtani a férje neki és önmagának. Mindezt a szegény ember nem tudta. Állt a fa alatt, beletörődve, néha még lázadva és üvöltve, de mindenképp beletörődve. És a fa szép csendesen leeresztette a legvastagabb ágát, a szegény ember pedig fáradtan beleakasztotta a nadrágtartóját. Úgyis a fának van igaza...