Nos, ezt a fiam írta,

s mivel nagyszerű és megengedte, hogy közöljem így megteszem, és már a saját írásaimat szegényesnek érzem mellette, de hát nem azért írok blogot, hogy bármit is bizonyítsak, csak szinte íráskényszerből, közlésvágyból, szeretetből, szerelemből, gyűlöletből és minden érzésből, ami kavarog bennem, és ez még mindig jobb, mint üresnek lenni, és bambán bámulni a lelkünk üres sötétjét, a nincset és a semmit, és mindezt az ürességet kivetíteni és megfertőzni vele érző szíveket, és kérdésekre keresni a válaszokat, de már a kínzó fájdalom nélkül néha szinte már csak megszokásból, és várni a Változást, a Csodát, a remény üde felhőjében ülve, bízva bátran mindabban ami nekem fontos, nos, íme a fiam írása, szíven ütött:

Falanszter

Papírra vetem, gondomat betemetem, elégetheted, már késő... Felejthetem, de nem teszem, reménykedem, talán majd ez lesz a végső
ÁLLOMÁS, LÁTOMÁS, TÁMADÁS, mely lelkem ostromolja. Rúgj belém, Állj tovább, MONDD: SZÁNOD-E MÁR?! TERHEL-E MÁR LELKED MOCSKA?
Végrendelet, mit írok, tudom, nem sírtok, hidd el, engem se hat meg...
Gondolatörvényt szítok, egy ókori írnok se kapna ezért kegyelmet
Halott csak az, kit temetnek, s felednek, temetkezem, hátha így lesz.
Halotti leplem leköpheted, ne nyomja lelked, bosszút halott nem tesz...
A halott nem olt vissza, nem üt vissza, ezért nyugodtan megteheted.
Tudom, hogy legalább az én lelkem tiszta, te a megváltást elvetheted. Nyugodta szúrj hátba, s mosolyogj ártatlanul, ha a szemembe nézel. Simán, lazán tedd meg, döfj hátba, s mosolyogj ártatlanul, ha a szemembe nézel, ITT A VÉG! KÖZÖNSÉG! NEVETSÉG!  Ne félj, hisz ezt teszi minden ember HAZUDJ MÉG! MI KÉTSÉG! KORCS NÉPSÉG! Pokolba mind az emberiséggel! Falanszter ez a világ, futószalag, sorozatszám is játszik lassan. Egyéniség nem él tovább. Ki hallja már, ha eredeti szív dobban? Csak az a lényeg, hogy majmold a népet, utálj meg csupán az igazságért. Örülhetek, hogy holtan szedhetem a rímeket, csak a semmiért, mi másért? Gyűlölj, ha fáj az igazság, rég untad már, hogy fekete bárányként élek. Kiközösít a klónság, a lelkem fáj, ha az emberek szemébe nézek.ÉLEK! CSAK HOGY ÉGJEK! Azt hiszem ez nem épp csábít folytatásra...FÉLEK! MONDD MIÉRT ÉLEK? Baljós léptek taszítanak a halálba.Új kezdet, mit várok, még nem látok, vak vagyok, mint minden más. Érjen véget az átok, az is csoda, hogy állok, jöhetne már a megváltás... egyéniség, mint mindenki más elvet, ez a lét mely szárnyakat ölt rám. Tudom, én leszek az utolsó, s én nevetek, pózolás nem áll közel hozzám.

Kívánság

Földre szálltam hát, szemem, láss csodát!

Valóságtól megborzongván hideg rázna át

Az, ki szívvel lát, nem élhet tovább,

Igaz szívét elnyelé a hazug valóság

Az ki többet várt, semmit sem talált,

Csak igazságszolgáltatásnak álcázott kínhalált

Nem kívánok mást, csak egy cseppnyi megnyugvást,

S hogy minden lélek elkántálja Sátán himnuszát!

Fejem szegtem hát, indulok tovább

Oda, ahol gyűlölet már nem ismer határt

Kár a boldogság, úgyis messze már

Arra fekhet mesze-messze nem létező hazám

Merre lelkem szállt, inkább meg sem állt,

Új reménnyel továbbrepült, hátha célt talált

Nem kívánok mást, csak egy percnyi megnyugvást,

S hogy pokol bugyra visszhangozza egy angyal sikolyát

Elcsitultam hát, minden szavam árt

Meghalnék, de egy gondolat folyton visszaránt

Úgy szép a halál, ha emlékeznek rám

Élő világ határát csak akkor lépem át

Addig élek hát, míg emlékeznek rám,

Elfelednek, s eltűnök az éj sikátorán

Nem kívánok mást, csak az örök megnyugvást,

S hogy síromon túl térdreboruljon előttem a világ...