Az álom lassan, puhán ölelt körül, már kezdtem lemenni a következő, még mélyebb szintre, szinte már éreztem, hogy bár soha nem volt zsánerem Antonio Banderas, most rám mosolyog, fölém hajol, átkarol, nos, ebben a történelmi pillantatban a fiam az ágyam szélére telepedve egy suttogással felébresztett: -Anya, egy denevér van a szobámban.- Küldd ki- motyogtam félálomban és próbáltam a takarót visszarángatni.- Elvégre már felnőtt vagy, és nagy is. - De megijesztett- suttogta a fiam majdnem rémülten- tök hangtalanul repked körbe-körbe-Akkor talán kapcsold ki a gépet, és csukd rá az ajtót, majd reggel kikergeted.- Hogyisne, elvesznek a dalszövegeim, amiket most írtam- támad a fiam, és leült Tv-t nézni. Elvégre mindig is állatgondozó kívántam lenni, íme a remek alkalom, hogy szabaduljunk meg a denevértől. Kb. másfél órába telt, míg akkora bátorságot vettem, hogy benézzek a szobába, ahol a denevér kétségbeesetten keringett, majd jóízűen felaggatta magát Kassai íja alá. A téglamintás tapétában tökéletesen meg bírt kapaszkodni. Villanyt akartam kapcsolni, hátha megijed. - Tök vak- legyintett a fiam, ultrahanggal közlekedik. Ja, tényleg. Közben kétszer-háromszor visszaugrottam a fürdőszobába, telve félelemmel. - Olyan aranyos-sóhajtottam- miért félek tőle?- Ösztönös- legyintett a fiam fölényesen, természetesen a hátam mögött állva, merthogy félt, hogy a rasztahajába kapaszkodik, magyarázta férfiasan. Szerencsétlen denevér már teljesen kimerülten körzött, és egyre gyakrabban akaszkodott vissza az íj és a tegez alá, és szép kényelmesen behajtogatta magát, mint aki lefekvéshez készülődik. A következő fél óra azzal telt, hogy megpróbáltuk levadászni, elkábítani. Repültek a szennyes zoknik, bugyik, pólók, az íjról és a tegezről lógtak sorban, egyetlen egyszer sem találtuk el, szerencsére, közben már fulladoztunk a röhögéstől, a bénaságunktól. Repült a zselés doboz, folyt a tapétán az arckrémem, a szomszéd már türelmetlenül verte a radiátor vasat. A szennyestartót borítottam rá először, kb. tíz perc mozdulatlan állás után, miközben a fiam szórta a sziporkázó poénokat, elvégre megoldottam a helyzetet. És közben vihogott. Majd a teknős lavórját kértem, és szép lassan ráborítottam. És álltam a falhoz szorított lavórral, amelyben ijedten zizegett a denevér, miközben a kisfiam a konyha legéletlenebb és legkisebb késével kartonlapot próbált vágni, hogy a lavór alá csúsztassuk. Újabb csigavontatta tíz perc és megszületett a remekmű, lassan a lavór alá csúsztattuk, rászorítottuk, kivittük az erkélyre és elengedtük. Megkönnyebbülten repült el. Mi is megnyugodtunk, és megpróbáltam Antoniót visszacsalogatni az álmomba. Természetesen már nem jött el. Hiszen férfi.