csapzott angyal2010.10.27. 18:05, csárádi edit
Vak volt a hajnal, szürke, szennyes,
alig pislákoló. A félhomályos derengésben nem volt kivehető a láthatár, a kelő nap vérvörös sugarai képtelenek voltak átszelni a tömör szürkeséget. Messze, a látóhatár alján, fals gyöngysorként vonat zakatolt, itt-ott hiányzott belőle a szem. A falvak összébb húzódtak, dermedt párát leheltek maguk köré, fázósan vigyáztak az alig-lámpafényre. A szürkeség tömör fala áthatolhatatlannak látszott, a zárt felhőzet sehol sem kínált egy apró kis rést sem, hogy a fény beszivároghasson. A tömör szürkeség alatt angyal üldögélt. Fakó szárnya csapzottan simult hátára, körülötte reménytelenség és kiábrándultság honolt. Szemében a tökéletes szív és lelketlen közöny ült, bénán, sebzetten ült egy romos templom torony-helyén, ahonnan a hit, a remény, s szeretet ugyanúgy elköltözött, mint az emberek bizodalma. Üres falain a freskók rég lemállottak, a sivárság kongott csak, mikor a szél reménykedőn végigfújt az ódon gerendák közt. Az angyal várt egy ideig, fázósan maga köré hajtogatta tollait. Kis Csillag egy darabig némán nézte, együtt érzett vele. Nesztelen elé állt, a falakat máris valami izzó vörös-narancs fény járta át. Az angyal felsóhajtott, nem szólt, némán, esdeklőn várt. Csillag sem szólt, kézen fogta, húzta, egyre gyorsabban, sebesebben csöppet sem törődve az angyal megdöbbenésével. Holdleány aludt, szőke haja az arcába hullt. Csillag némán bólintott. Az angyal pedig magára találván békésen- boldogan simult köré, elrendezte tollait, kékes-ragyogást vont a láthatárra, kisimult, és a magány csendes rettegése szép lassan kikúszott a lelkéből.
|