Csendben, halkan2010.10.27. 17:58, csárádi edit
ahogy a szobát lassan körbefonja, valami megfogalmazhatatlan csend terül szét, a belső mosoly, amit nap, mint nap megpróbálok megteremteni magamnak, hogy tudjak úgy élni, hogy mosolyogva, szívből, nem kínból, valahogy megmaradt estére. Zizit, az aranyhörcsögöt hallgatom, ahogy mindennap megpróbálja kirágni magát az akváriumból, megható az igyekezete, az aprólékos gondosság, a kitartás. A naplemente szívmarkoló csodáját figyelem, már amennyit még a házak látni engednek, a színvarázst, hagyom, hogy átjárjon a fénye, bevilágítson szívembe. Mint mikor egy régi baráttal találkozol, aki őszintén ölel át, mert régen látott, két szóval elmeséli viszontagságait, és csak hallgattok, mert csak a csönd mond el mindent igazán, panaszkodni minek, ha jót nem tudsz mondani, még egyszer megölel, írunk egymásnak a közösségi oldalakon, megnézzük a fényképeket, és mikor szinte ezer évnek tűnő idő után találkozunk, ugyanott folytatjuk... két puszi és rohanunk tovább, szívünkben visszük a melegséget, amit adtunk egymásnak. Az este észrevétlen telepedik mellém, susogó hangján az álmokról beszél, benépesíti álomképekkel a lelket, és elhúz valahová messzire, a valóságtól elszakadva lebegni a Hold mellett, a csillagok közt...
|