Ősz2010.10.26. 17:18, csárádi edit
Hideg, álmosító napokat görgetek magam előtt,
nem szeretem csak a tomboló meleget, nyári születésű lévén tökéletesen érzem magam a kánikulában, a hideg a csontjaimig hatol, a szürkület nagy, fojtogató felhőként ül a szívemre, a leveleket figyelem, a szél gondosan terelgeti őket össze-vissza, kedve és ízlése szerint. Szép az ősz biztosan, mikor a nap beragyogja az erdőt, amely halk sóhajjal engedi útjára a fák leveleit, a bogyókat érleli, készül a nagy téli alvásra, a csöndben a hulló makkok hangja bezengi a teret... A Fő téren már leeresztették a szökőkutak vizeit, a város jelképeit hivatottak képviselni, nap, hold, farkas, szőlőtőke árválkodik az üres medencében, a pavilonokat szétszedték, a szél szomorún zsongja körül dr. Puky Árpád bronzszobrát, a bronzpadot, amelyre a művész megálmodta gyakran elfoglalják mások is, átkarolják a szobor vállát, és büszke fényképek készülnek. Szeretem a vadszőlő leveleit, a lehető legszínesebben búcsúznak az évtől, egész nap a Seress Dezső Szomorú vasárnapját hallgattam a létező legtöbb feldolgozásban, nem biztos, hogy jót tett a lelkiállapotomnak, de szükségem volt rá. Tudom, hogy nem lehet mindig tűzzel-fénnyel lángolni, de néha annyira szükégem van a lángolásra, hogy inkább teremtek káoszt magamnak, ha nem merek a külső világomban, hát teremtek legbelül. Vágyom a sivatag homokját, kaptam egyszer egy maroknyit, néha átpergetem, mert kell az érintése, nem halok meg, még el nem jutok, végig azon az úton ahol Exupéry járt, Marokkó, Marakesh, Agadir, Algír, elsuttogom magam elé, és a szél máris hajam borzolja, a vérem lüktet, szívem messze húz... Kellenek az álmok, hogy a hétköznapokat elviseljem. Sokszor elfogadom amit kaptam, olykor tombolok, mert igaztalannak érzem, néha apatikusan belesüppedek a zselés közönybe, némelykor tombolok, másokat viszont sosem hibáztatok, némelykor hívom az angyalom, az isteneket, bármit, amiben hinni lehet. Némelykor elmenekülök még önmagam elől is, akkor napokig még a tükröt is kerülöm, mert nem tudom mit látnék. Sokszor meg boldog vagyok, hogy itt és így vagyok. Kibogozom a hajnali álmokat, szétválasztom, hogy már felébredtem, megsimogatom és elengedem őket. Ha engedem a tévének, hogy áthatoljon a gondolataimon, legtöbbször feldühödöm, inkább helyszínelőket és állatokat nézek, bár megpróbálok napi szinten tájékozott maradni. Élni, csak ennyit, és néha milyen nehéz...
|
Ez a legnehezebb...Az élet. Mer'azér'anélkül minden könnyebb. Vagy nem?Kissé bizonytalan vagyok.Vagy nem?Na most jól összezavartál Mester! Vagy nem?mm/vagy nem?/